A romantika

1. A romantika irányzatai, jellemzői a művészetekben, esztétikai alapelvei

Delacroix – A villámtól megrettent ló. Delacroix a legjelentősebb romantikus festő, festményeit a mozgalmasság és a drámaiság jellemzi. Mély érzelmeket akar kelteni. Ragaszkodik a tökéletes valósághűséghez (paripa ábrázolása). A kontúrok elmosódottak, a színek árnyalata uralja a képet. Másik híres műve: A szabadság barikádba vezeti a népet. Kedveli a jelképeket, ezen a képen is megjelennek ezek. A fedetlen kebel a védtelenséget (a szabadságnak nincs szüksége harcra) és a konvenciókkal szembeni lázadást fejezi ki. A felkeléshez sokrétű társaság csatlakozik (alsóbb (munkás) réteg, polgár, suhanc gyerek). Ez az összefogás jelképe. Sok a festményben a metaforikus elem (az eszmék bevonása, fogalmak meghódítása).

 id. Markó Károly: Visegrád. Ez egy tájkép, de van benne fogalmiság is. Ellentétek (hegy-völgy, magasság-mélység) és a rom, ami a múlt-jelen, élet-pusztulás ellentéte.

Izsó Miklós: Táncoló paraszt. A szoborban (?) érződik a népiesség és az elegáns viselkedés, a méltóság ellentéte.

Munkácsy Mihály: Tépéscsinálók. realista (KP szerint a romantika irányzata)

Madarász Viktor: V. László siratása. Szintén megtalálhatóak az ellentétpárok: sötét-világos (háttér-előtér) és a tragikum, a drámaiság (halott megvilágítva).

Benczur Gyula: Honfoglalás. Egy dicső mozzanat ábrázolása (a magyar hősiesség mítosza), oka: a példamutatás a XIX. század emberének.

Székely Bertalan: Egri nők. Ellentét: harcoló asszonyok az előtérben – a háttérben bástyarom. A festő igyekszik bevonni a nézőt a történetbe, az alulról fölfelé ábrázolás is ezt segíti elő, így olyan, mintha a néző is harcolna.

Fadrusz János: Mátyás király szobra. A köztéri szobrászat egyik remekműve, visszahozza a történelmet a hétköznapokba. Méltóságos, dicsőséges szobor, fel kell rá nézni, az ábrázolt mellékalakok is csodálattal nézik. A bronz alapanyag többszáz évvel idősíti (barnás-zöldes patina).

Steindl Imre: Parlament. Négyzet alapú épület, a gótika dominál benne, de van reneszánsz rész is (eklektikus építészet). Histórikus építészeti épület: főleg neoreneszánsz jellemzők, történelmi elemeket építenek mai építőanyagokból , ez is az elpusztult magyar dicsőség visszaidézése. Historizmus: korábbi irányzat a XIX.sz építőelemeiből. Ilyen az Andrássy út, az Operaház és számos más neoreneszánsz épület.

A romantika irányzatai – nemzeti romantika – menekülő romantika – realizmus – századvégi modernség.

Nemzeti romantika: a nagy nemzeti forradalmak előkészítő szakaszában jelent meg, nagy eszméket képvisel, az eszmék hordozója a nép és a nemzet, a nemzet nemzetállamot akar létrehozni, ennek akadálya a széttagoltság és a többnemzetiség. Polgárosodásra törekednek, az emberek közti jogi különbségek megszüntetése, céljának tekinti a polgár tulajdonhoz jutását. Menekülő romantika: mindig a forradalom után alakul ki, a kiábrándulás jegyében. Győztes forradalom esetén a kiábrándulás oka, hogy az új eszmék sem változtatták meg a társadalmi jogokat, vesztes forradalom esetén maga a forradalom bukása ad okot elégedetlenségre.

 

2. Irányzatok Goethe életművében (Werther, Faust, A vándor éji dala, A rémkirály)

Johann Wolfgang Goethe korának legnagyobb világirodalmi alakja. Munkássága több irányzatot is képvisel.

Az ifjú Werther szenvedései: Tipikus szentimentalizmust képviselő mű. A költő Sturm és Drang korszakának alapműve. A főszereplő, Werther szerelmes Lottéba, akinek már van jegyese, Albert. Werther próbál menekülni a reménytelen szerelemből, de hiába utazik a városba, visszavágyik Lottéhoz. Amikorra visszatér, Albert és Lotte már házasok, Werther az egyetlen kiutat, az öngyilkosságot választja. A levélregény valóságos cselekménye Werther lelkében játszódik. Leveleiben a derült-tájleírás, a falusi élet szépsége, élmények – felváltja a vergődő lelkivilágának és szenvedélyeinek leírása. Boldogtalan szerelees, aki hiába keresi a megoldást. A keserű végkövetkeztetés: az élet a boldogságból a boldogtalanságba tart.

Faust: Ez a mű átmenet a szentimentalizmus és a romantika között. Első része a szentimentalizmus irányzatát képviseli. A főhős, Faust a világ és az élet sivárságáról, örömtelenségéről ír. Faust és Margit szerelme is beteljesületlen marad. Margitot halálra ítélik. A 2. részben a fő kérdés, hogy van-e értelme az emberiség létének, az életnek. Faust eladja a lelkét Mephistonak, az ördögnek, és  a boldogságot keresi a különböző történelmi korokban. Ezt végülis Hollandiában találja meg, ahol gátakat épített. Tehát a boldogság a közösségért, a nemzetért végzett munka. “Ne hagyj el pillanat”. Ekkor meghal, el kellene kárhoznia, de az angyalok felviszik a lelkét a mennyekbe. A II.rész már teljesen romantikus.

Vándor éji dala: A mű eredeti címe: “Ein Gleiches” (Egy hasonló). A kötetben előtte lévő mű címe a Vándor éji dala. Goethe ezzel az egyszerű címmel a hétköznapiasságot akarja érzékeltetni, és a művet ezzel teszi költőietlenné. Első olvasásra a mű egy leíró szöveg, csak szó szerinti jelentése van (a lírai én egy erdőben sétálgat, befogadja a természet nyugalmát, és ha egy házhoz ér, majd ő is lepihenhet). De a “várj csak”-ot máshogy is lehet értelmezni, jelenthet egy fenyegetést is, ezzel átértelmezi a “ruhest”-et, ami “pihenni” helyett a “nyugodni (meghalni)” értelmezést kapja. Ez átértelmezi a második sorban szereplő “ruh”-t (“nyugalom”-at) “halál”-ra és az ötödik sorban levő “hauch”-ot (“szellő”-t) “lehellet”-re. A madárkák is azért hallgatnak, mert már nem élnek. Ezek az átértelmezések új jelentést adnak a műnek, az idilli táj eszerint egy halott táj, halott világ. Olvasás közben jön létre a jelentés, az utolsó két sor rákényszeríti az olvasót a mű jelentésének átgondolására. Különböző szövegkezelési technikák (ismétlés, két jelentésű szavak) révén egy tudattalan folyamat közben alakul ki a jelentés fokozatosan, többször elolvasva. A mű tehát a romantika irányzatát követi, hiszen – Hegel elvei alapján – a romantika az első olyan kor, amely szerint a műnek feladata a kimondatlan dolgok tudatása, sejtetése, sugallása. Az elemzést az eredeti művön érdemes végrehajtani, mert az nem tartalmaz képes beszédet, míg a fordítások tartalmaznak metaforákat.

A tündérkirály: A mű eredeti címe, “Erlkőnig”, jelenthet rémkirályt és tündérkirályt is egyaránt. A műben egy beteg gyereket szállít az apja feltehetően egy orvoshoz. A gyerek fél, védelmet kér apjától, arról beszél, hogy lát egy rémkirályt, aki el akarja vinni magával. Apja logikusan gondolkodik, szerinte fia csak képzeleg, hisz nagyon beteg. A tündérkirály öt vonzó dolgot (gazdagság, szépség, anyavágy, erotikus vágy) kínál fel, de a gyerek nem kéri, fél tőle. A felkínált dolgok a boldogságot hordozzák magukban, vonzó értékvilágot képviselnek, mégis félelmet váltanak ki. Ezzel szemben a valóság (az apa leírása és az olvasó benyomása alapján) rémisztő, halott, elidegenítő – azaz negatív világ. A tündérvilág erősebb (a csábítás sikertelensége után elragadja, elviszi a gyereket), ez a világ azonban taszító, negatív, csakúgy, mint a földi élet. Tehát a boldogság világa nem érhető el az életben, mert a műben bemutatott boldogság világa is a halál világa. A reális történeti síkon a fiú meghal, miközben apja az orvoshoz viszi, míg a metaforikus síkon két világ harcol, de csak a tündér nyerhet, ez csak a halál által érhető el, ezért negatív ez. A gyermek egyedül képes a boldogságra. Hátborzongató hatása miatt ez a mű a leghíresebb romantikus ballada. Sajátos ballada, a balladát jelképnek, példázatnak fogja fel, itt jelenik meg először a ballada műfajként. Schubert zenésítette meg.

 

3. Irányzatok Heine életművében (A Loreley)

Heinrich Heine (1797-1856) a német romantika legjelentősebb írója. Kb. Vörösmartyval egyidőben munkálkodott, az ő kortársa. A romantikus irónia nagymestere, bár ilyen jellegű műveit kortársai cinikusnak tartották. (Az irónia 2 nézőpont, az egyik látszólagos, a másik valóságos, ezzel szemben a romantikus irónia legfőbb jellemzője, hogy minden értéket megkérdőjelez.) Heine műveinek jelentősségét nem mindig ismerték el: Hitler korában könyvét elégették. Az egyik fő művét, A Loreleyt még a tankönyvből sem vették ki, ezt a túl ismert művet német népdalnak tüntették fel.

A Loreley: Ebben a műben Heine a történeten (hajós halála) kívül leírja a mesélő lelkiállapotát is. A lelkiállapota érzékeltetésére használ megszólításokat: “Nem értem”; “Ugye?”. Ezek jelentése egy kérdés, amit a mesélő szegez nekünk. Miért nem tudok megszabadulni ettől a történettől? Ez – a keretes szerkezetből nekünk szóló kérdés – arra való, hogy felszólítsa az olvasót az értelmezésre, a történet elbeszélésére bíztat. A mű egy ballada, a történet elbeszélése tragikus, homályos, szerkezete kihagyásos, töredékes, hiányzik a műből a párbeszéd, ezért nem olyan drámai. Műfaja keretes ballada, amelynek főhőse a hajós és a Loreley. A mű története: Egy hajós a Rajnán evez, de nem figyel a zátonyra, ezért elnyeli a mélység, ám a mű ennél sokkal többet mond, ha megvizsgáljuk a főszereplő világot. A hajós világa földi, tele van akadállyal, és benne rejlik a kudarc lehetősége (zátony, szirt). Ez a világ nagyon lent van (mélység) és irtó sötét is (Hűvös az este). Ebben a szenvedélytelen világban (nyugodt) mindig hideg van (hűvös). Szegény embereknek (Kis ladik) hiányuk van mindenből, hiába vágyakoznak (szíve meghasad). Loreley világa ezzel szemben nem lent, hanem magasan van (csúcs). Világa gazdag (aranyfésű és ékszer) és fényes (sugaras alkonypír, aranyfésű, ékszer), meleg, forró, és szenvedélyes (gyúlt). Olyan világ ez, ahol még az erotika is fellelhető (leggyönyörűbb lány, aranyhaj). A Loreley világa földöntúli, metafizikai világ (hatalmas zengedezésű varázs). A Loreleyról az deríthető ki, hogy a Rajna nimfája. A Loreley: pogány, germán mondaköri szereplő, nem a keresztény paradicsomot kínálja. A hajós világa a valóságos világ, a Loreley világa pedig a metafizikai (valamin túli, eszmei) világ. A hajós veszte, hogy “csak” a metafizikai világba néz, a felnézés oka a “varázs”, szugesszió, azaz a hajóst vonzza az ár és vonzza a világ is, hisz a Loreley világa egy pozitív, (a hajós negatív (hiány) világával szemben). De nem érheti el azt, mert csak oda törekszik. Egyébként nem halna meg, túléli, ha a zátonyra figyel, de akkor a negatív világban marad. Mindkettő rossz, vagy elpusztul, vagy a negatív világban marad, ezért a levonható tanulság a boldogtalanság törvényszerűsége.

 

4. ETA Hoffmann: Az arany virágcserép

Ernst Theodor Wilhelm Hoffmann a kor német irodalmának egyik kiemelkedő alakja, a német romantika képviselője. Először novellákat írt: a Hoffmann meséket. Emellett zenéket is írt, rajzolt és kocsmázott. Tele volt kísérteties fantáziákkal, melyek különös realitást öltöttek benne. “Szövevényökből egész mitológia volt, mely ravasszá, de gazdaggá is tette, körülfogva a valóságot. E izgatott idegrendszer titkos hullámai voltak ezek, melyek távoli idegrendszereket módosítottak és gazdagítottak” – írta róla Babits.

Az ördög Elizére mellett legkiemelkedőbb műve az Arany Virágcserép. Ez egy fejlődésregény, melynek elolvasásával valóban hatnak “e izgatott idegrendszer titkos hullámai”. Ez részben annak köszönhető, hogy e mítikus világ Hoffmannban realitássá változott, ez világképként él benne. A könyv olvasásakor nehézségek is felmerülnek, bár ezek engem csak a további olvasásra ösztönöztek. E nehézségek:

- A mesei elemek, a regény elején ezek felhalmozódnak és kuszává, érthetetlenné teszik a történetet; e problémák a továbbolvasással feloldódnak, bár néhol utána kell gondolni az olvasottaknak ill. még egyszer elolvasni.

- Fejezetek helyett vigíliákra van tagolva a mű, ez inkább szokatlan, mintsem nehéz.

- Annál nagyobb nehézségek a vigíliák alcímeinek az értelmezése. Ezek kis résztörténetek kiemelései a szövegből, pl.: “Hogyan verte ki pipáját Paulmann segédtanító, és tért aludni”. Ezek érthetetlenek, meghökkentik az olvasót, és kíváncsivá teszik. Ezen alcímek végül is a romantikus irónia megnyilvánulásai – ezekkel a Bibliát parodizálja -. Ha az ember túljut az olvasási nehézségeken, és végigolvassa a regényt, rájön, hogy ez alapjában egy fejlődésregény. Valójában Anselmus, a nyárspolgár, fejlődését követhetjük nyomon az egyik cselekményszálon. Nyárspolgár akar lenni, de végül is egy fentibb világba kerül. (A másik cselekményszál Heerbrand és Veronika története).

Anselmus nem tökéletes nyárspolgár, mert együgyű és ügyetlen; de van egy különleges képessége, az, hogy szépen tud írni. Csak az ilyen emberek juthatnak el a metafizikai világba. A műben a hétköznapi és a metafizikai világ ugyanott van, ugyanaz a helyszíne (ez a legszembetűnőbb Anselmus Lindhorstnál tett látogatásaiban pl.: kristályba zárás). Miután Anselmus megpillantotta a metafizikai világot, azután a nyárspolgári világ már nyomasztó fogságnak tűnik. Az utolsó lépés a metafizikai világ felé a vágy, a hajlandóság. Ez megjelenik először Serpentina szerelmében, majd abban, hogy kitart mellette az akadályoztatások ellenére is. A regény arról szól, hogy Anselmus hogyan habozik a két világ között, és végül hogyan választja Serpentinát.

A világ kettősségét erősíti meg a kettős cselekményszál: Anselmus és Serpentina a metafizikai világhoz, Heerbrand és Veronika pedig a földi világhoz kapcsolódik. A történet nagyon meseszerűnek hat, rengeteg olyan elem van benne ami a varászmesékhez kapcsolódik:

- a főhősnek külön tulajdonsága van (szépen tud írni).

- különös képességével feladatot kell végrehajtania (csak akkor tud másolni, ha szellemszemekkel nézi az írást).

- a hősnek társa van, aki segíti (Serpentina)

- büntetés jár, ha nem sikerül a feladat (paca = bezárás az üvegpalackba)

- varázsszerek (Lindhorst itala)

- csodák (átváltozások, stb…)

A Szalamandra meséje Lindhorst szerint ez egy mély igazságot tartalmaz, ezzel felszólítja az olvasót az értelmezésre. Metaforikusan értelmezve ez hegeli metafizikai világot mutat be: az értelem (Phosphurus) megteremti az anyagot (liliom), elválnak, aztán újra egyesülnek. A második történet is hasonló; a szalamandra csak akkor térhet vissza, ha talál három olyan fiút, akik felismerik magukban az eszmét. Egy anyag és szellem újra egyesülhet, beteljesedhet a teremtés célja. (Az író a második, az olvasó harmadik jelölt = az író azt sugallja, hogy az olvasó előtt is megnyílik a metafizikai világ. Az írói ars poetica: a költőt az különbözteti meg a mindennapi embertől, hogy felfedezi a metafizikai világot.

Fontos szerepet kap a késleltetés: – mesei oldal (Veronika és a boszorkány szövetsége), – lélektani oldal (Veronika iránt érzett szereleme, meg kell látnia benne a nyárspolgárt; kezdetben Veronikát Serpentinával azonosítja, később Serpentinát felsőbbrendűnek látja; látomásait kezdetben ő sem hiszi). Meg kell különböztetni egy durva szerkezetet (cselekmény, hősök viszonya) és egy finom szerkezetet (az értelmezés kereteit tölti fel tartalommal). Fontos szerepük van az előreutalásoknak: – előkészítő: mikor bekövetkezik már természetes (fenyegetések a tintafolttal kapcsolatban).; – sejtető: egyből tudni róla, hogy ez az (Anselmus – jeges hullám).; – metaforikus: csak akkor derül ki, amikor megérkezik a céljához az előreutalás (kristály = evilági bezártság). Visszautalások: (Heerbrand által Veronikának adott fülbevalók), (12 órakor történik minden).

Az író kétlelkűsége: metafizikai világot tartja értéknek, de megjelenik a romantikus irónia = a metafizikai világ is viszonylagos (a papagáj és a macska harca; aláírás a levélen, stb…). A regényben az esztétikai kategóriák párjai mindig együtt szerepelnek (szép-rút, fennsőséges-alantas, tragikus-komikus, valószerű-fantasztikus).

Alekszandr Szergejevics Puskin (1799–1837)

Az egyik leggazdagabb és legelőkelőbb arisztokrata család sarja. Dédapja arab származású, Nagy Péter szerecsene volt; tábornokká emelte a cár. Majd hozzáadta az egyik arisztokrata család hölgytagjához. Puskin a Sándor cár által alapított, az arisztokrata gyerekek neveltetését szolgáló líceumban tanult. (Cárszkoje Szelo = Cári Falu). Költői tehetsége hamar megnyilatkozott, s a hagyomány szerint verssel búcsúzott iskolájától, s az ünnepségen jelen volt Gyerzsavin, a kor jelentős klasszicista költője (a hagyomány szerint utódjának nevezi ki Puskint). A ’20-as évek elejétől bekapcsolódik a dekabrista mozgalomba. A mozgalmat felszámolják, vezetőit elítélik, Puskint száműzik. (Sok időt tölt a Fekete-tenger partjánál.) 1826-ban térhet vissza, s a cár személyesen látja el művei felett a cenzori feladatokat. Viszonya kettős az uralkodóhoz, egyszerre ír dicsőítő ódákat és támadja a cári rendszert. 1830-ban feleségül veszi Natalja Goncsarovát, az ünnepelt szépséget. 1837-ben D’Anthes nevű hivatásos provokatőr párbajban megöli Puskint. (Bulgakov: Puskin végnapjai)

Jelentősége:
Ha nem is elődök és előzmények nélkül, de minden műfajban ő teremtette meg azt az alapot, amelyre a XIX. századi orosz irodalom, a világirodalom egyik legnagyszerűbb fejezete építkezhetett.

Líra:Az anyanyelvűek számára a legfontosabb a lírikus Puskin.

Dráma:Borisz Godunov – az orosz nemzeti dráma
A fukar lovag
Don Juan kővendége
Mozart és Salieri

Epika:

Prózai alkotások:Belkin elbeszélései (novella-ciklus): a kisember téma első jelentkezése
A postamester
Lövés
A kapitány lánya

Verses epika:Poémák: Ruszlán és Ludmilla; Bahcsiszeráji szökőkút; Kaukázusi fogoly; Cigányok
Verses regény:

Anyegin (1821–1823)

Az egyszerű, a romantikus történetekhez képest szegényes cselekményhez rendkívül információgazdag szöveg és sokféle jelentéssík társul:

1.)    A címszereplő regénye – az Anyegin mint Jevgenyij Anyegin történetének regénye:
nagybácsi halála – örökség – Anyegin vidékre költözik – megismerkedik Lenszkijjel (18 éves; Anyegin kb. 25) – majd a Larin családdal; Olgának Lenszkij udvarol; Tatjana beleszeret Anyeginbe – levél; Anyegin visszautasítja udvariasan, de pozitívan minősíti Tatjanát – Tatjana névnapi bálja következik, Anyegint is meghívják, aki csak Olgával táncol, ezzel Lenszkijt akarja megfricskázni – Lenszkij féltékeny lesz – párbajra hívja ki Anyegint; Lenszkij és Anyegin párbajsegédje Zareckij; Lenszkij a párbaj előtt elmegy még Olgához, aki úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna; Lenszkij rájön, hogy már felesleges a párbaj; másnap hajnalban a párbajban meghal Lenszkij – Anyegin elutazik – ezután a figyelem Tatjanára terelődik, aki magába roskad, majd elmegy Anyegin házához; Olga hamarosan férjhez megy; Moszkvában báli szezon van, ahol a rokonok magukhoz fogadják Tatjanát – Tatjana férjhez megy egy herceghez; Néhány év múlva ismét találkoznak – most Anyegin szeret bele Tatjanába – levelet ír; a zárójelenet Tatjana házában van; zárógondolat: a boldogságot eljátszották; majd a férj betoppanásával ér véget a történet.
A történet középpontjában a főhős önkeresése áll (a romantika fő kérdése ez).

A fölvállalt szerepek:
– a világfi, a jólöltözött dandy alakja
– az író, a művész szerepe; belátja, hogy nem tehetséges
– tudomány: tudós akar lenni, bezárkózik a könyvtárszobába (nincs elég energiája)
– a reformer földesúr szerepe: unja, a szomszédok ellenséges viszonya, nincs kitartása
– a világfájdalom, a spleen, életuntság lesz az uralkodó

Ebbe a világfájdalmas állapotba robban bele Tatjana szerelme: Anyegin félti szabadságát, függetlenségét az új kapcsolattól. De később (az utazás után) föladná a szabadságát, függetlenségét Tatjanáért. De ebbe már Tatjana nem megy bele büszkesége, világképe miatt. Puskin értelmezésében az ember lehet boldog, csak nem tudja, ehhez mit kell cselekedni és ezt mikor játssza el.

Anyegin – Lenszkij:
Anyegin szereti Lenszkijt, barátja, holott két véglet, különböznek, tűz és víz a két ember. Saját fiatalkori ifjú énjét látja benne (fiatalság bolondság – juventus ventus), a végtelen szabadság szeretőjét, az idealizmust, azaz saját személyisége ellentétét. Anyegin azért vállalja a párbajt, mert a párbajmester, Zareckij kellemetlenkedéseit akarja elkerülni (kényelemből). Párbaj csak egyenlő felek között lehet; Lenszkij még nem felnőtt, tehát a párbaj a felnőtté avatás szertartása lehet (egyenlő félnek tekinti Anyegin). Lenszkij halálával megmenekült a felnőttségtől, nem kellett feladnia az ideákat; a kiábrándulástól, csalódástól menekíti meg a párbaj; az ifjúság jelképévé válhat. (A XIX. századi irodalomban aki meghal, annak nincs igaza, nem végigvihető elveket vall.) Halála, fizikai megsemmisülése egyúttal Puskin bírálata, kritikája is a romantika szélsőségével szemben, mint ahogy Anyegin morális kiüresedése szintén végpont, büntetés, kritika. (A romantikus műben a romantika kritikáját is megkapjuk.)

2.)    Az Anyegin mint a szerepek és irodalmi szerepek regénye, élet és irodalom kapcsolata:
Feltűnő, hogy milyen sok az irodalmi utalás a műben, minden szereplő vagy önmagát, vagy az író a szereplőt egy irodalmi hőshöz hasonlítja, ill. az egyes szereplők sorsának alakulását irodalmi, esztétikai, bölcseleti művek hatása magyarázza.

Tatjana: Richardson és Rousseau szentimentális nőalakjait követi. Amikor először megpillantja Anyegint, azt latolgatja, vajon melyik megismert irodalmi alakra fog emlékeztetni. Magánya, kivonulása a természetbe is részben irodalmi indíttatású, mint ahogy híres levelének nagyrészét az Új Heloise-ból kölcsönzi (franciául írja a levelet). Anyegin ezt a szerepjátszást veszi észre, s nem veszi, nem veheti észre a szerep mögött meghúzódó harmónia teremtő nőt, a természetességet, bájt és méltóságot.
Tatjana:Az irodalmi szerep helyébe az élet által felkínált szerep lép. Ezt vállalja Tatjana méltósággal. (Puskin élet és irodalom elsődlegessége közül az életét vallja.) Tatjanával Puskin megteremti az orosz nő archetípusát, a XIX. századi orosz nőalakok ősképét.
Lenszkij: Irányítói: Goethe, a szentimentális, a wertheri Goethe; Schiller – a szabadság mámorában élő alakjai; az ideákért való vonzódás; Kant filozófiája Lessing szentimentális Hamlet-felfogását követi.
Anyegin: Meghatározója a Byron-i modell, szemlélet. Fiatal korában a dandy, a világfi Byron; később a világfájdalmas, világmegvető, a spleen hordozója, képviselője. Anyegin alakjával Puskin a XIX. századi orosz irodalom egyik legjellegzetesebb hősét, a felesleges embert teremti meg:

a.) Történeti megközelítésben:
A korabeli kritika (Belinszkij, Dobroljubov) szerint Anyegin átlagost meghaladó intelligenciáját, tehetségét emberi gyengesége folytán nem tudja a közösség javára kamatoztatni, s ezért válik feleslegessé a világban.

b.) A szerepelmélet felől:
A XX. századi filozófia vizsgálta az ember és szerep viszonyát, nem szociológiai, hanem filozófiai kategóriaként. E szerint az emberi kiteljesedés az én–szerep–világ hármasságának függvénye. A személyiség kiteljesedése akkor következik be, ha az én mély lényegéből fakadó szerepigény egybeesik a világ által felkínált szereplehetőséggel. Ily módon Anyegin megítélése árnyaltabbá válik. Anyegin elutasította a világ által felkínált szerepeket, ily módon feleslegessé válik a világban, ugyanakkor Anyegin a XIX. századi orosz világ szűkös szereplehetőségeiről is tanúskodik. Ezzel magyarázható például a szereplőknek az irodalmi szerepekbe való menekülése. (“Felesleges emberek”: Lermontov: Korunk hőse – Pecsorin; Goncsarov: Oblamov – Oblamov; Turgenyev, Csehov hősei.)

c.) Török Endre: Világtudat és regényforma című tanulmányában különbséget tesz a felesleges ember típusai között:
– Anyegin és Pecsorin: úton levő hősök; útjuk azonban a semmibe visz.
– Oblamov: a semmiben leledző hős.

1.)    Az Anyegin mint az orosz élet enciklopédiája:
Belinszkij nevezte az Anyegint az orosz élet enciklopédiájának. Meglepő ez a kijelentés, amennyiben csak a vékony szálú történetet figyeljük. A fabulával áll szemben a rendkívül információgazdag szöveg, mely szinte észrevétlenül adja a XIX. század első harmada orosz világának teljes képét, szociográfiailag is hiteles rajzát:
nagyváros – falu
életmód, lakás, étkezés, öltözködés
oktatás helyzete
színházi élet, művészeti élet
irodalmi élet, irodalmi viták
az orosz nyelv problémája

2.)    Az Anyegin mint az elbeszélő regénye:
A romantikára jellemző módon közvetlenül is jelen van az elbeszélő. A valóság és megtörténhetőség illúzióját adja azzal, hogy személyesen ismeri Anyegint, az ő birtokába kerül Tatjana levele, ő fordítja le franciáról előbb orosz prózára, majd verses formában adja közzé. Nem titkolja viszonyát a szereplőkhöz. Tatjanát szereti; Lenszkijt becsüli tisztaságáért, majd halála után rámutat a lenszkiji eszmék életképtelenségére; Anyeginhez ambivalens viszony fűzi, az elismerés és bírálat egyszerre van jelen. Az elbeszélő saját életének fordulataira is utal, szomorú iróniával említi száműzetését (1/2). Az elbeszélő saját problémáira is választ keres, a központi kérdés a szabadság kérdése, az identitás megtalálása (1/50).

3.)    Az Anyegin mint az Anyegin című verses regény regénye:

a.) Az olvasó az Anyegint olvasva tanúja a verses regény megszületésének folyamatának, a műalkotás keletkezésének, azaz az Anyegin egyik legfontosabb témája maga a műalkotás (1/59–60, 3/41, 4/42, 5/40).

b.) Az Anyegin töredékes mű. Ennek oka:
– A romantika töredékkultusza.
– Cenzúra.
– Töredékességében tárja elénk a mű megalkotásának bonyolult feladatát. Tudniillik az alkotási folyamat nem lineáris, mégha Puskin ennek illúzióját is akarja kelteni. Van olyan versszak, melyet nem tud megoldani, vagy elkészült variációját nem tartja megfelelőnek.
Puskin folytatni szerette volna az Anyegint, a főhőst a tervek szerint elvezette volna a dekabristák közé, ennek elmaradása nem elsősorban életrajzi körülményekkel vagy alkotás-lélektani okokkal magyarázható, hanem azzal, hogy az Anyegin mint verses regény belső logikája, világképe ellentmond az ilyen megoldásnak.

c.) A megalkotottság illúzióját kelti a verselés, az ún. Anyegin-strófa, mely jambikus kilencesekből áll, a 14 sor pedig háromszor négy ill. egyszer kettő szakaszra oszlik. Rímképlete:
A b A b
C C d d
E f f E
g g
A nagybetű = nőrím: ereszkedő vagy trocheikus rím. A kisbetű = hímrím: jambikus rím. A nőrímhez legalább 2–2 sorzáró szótag egybecsengése szükséges, az utolsó előtti hosszú szótag egybecsengése különösen fontos. A hímrímben a sorzáró szótag egybecsengése is elégséges.

Magyar Anyegin:
Bérczy Károly
Áprily Lajos
Galgóczy Árpád

Műfaj: verses regény. A romantika műnemi, műfaji határokat elmosó törekvésének terméke. Byrontól veszi át Puskin a műfajt. Puskin a műve végén másik meghatározást is ad: szabad regény; ez arra utal, hogy a történetet nem Puskin írja, hanem a modern esztétika terminusát használva a “regény írja önmagát” (lásd: Tolsztoj anekdotája Puskinról).