Timár Judit: Átutazók

Visszhangok bércen átsuhannak
szárnya támad, mint vándormadárnak.
Fenyők éles sóhaja megcsuklik
s az őszi dér könnyeibe rejtőzik.

Szél suhog, tépdeli a fák lombjait
már nem zörög színében, fodrait
a természet nem rakja kötényére
mit Isten hímzett a szép testére.

Kitartó nyírfák kopaszon már
ácsorogva nézik egymást, tán
lesz még szíve a Teremtőnek
új ruhát varrjon, ha vége a télnek.

Visszhangok a bércen átsuhannak
s velük a pásztor dala, hangjának
kurjantó csengése égig halad,
de a köd lepte fenyőfa, az zölden marad.