…csak állt a messzeségben
a sziklaszirt fölött, maga mögött
a múlttal, s fontolgatta a jövőt.
Ugrálni kezdett, lengedezett
jós-fátyla, ráncigálta a peremen
ide-oda, mint hajót vitorlája,
én pedig csak meredten néztem;
hogy belefér egy képbe az élet.
Majd megállt, nevetett. Fizikát,
s tudományt hazudtolóan volt
hirtelen száraz, s egyben teljesen
nedves. Felnézett. Habokat látott,
csalogató türkizkéket, majd
lába ujjaira emelkedett, érezte
a bölcs, száraz földet. Vacillált
hisz tudta; válaszutakból lesz a
végzet. Majd ordított, kalimpált,
sikított, szidta mi él, s azt is
mi már rég nem lehelt – aztán
búsan elcsendesedett.
Odalépett hozzám, majd így
felelt: Látod, ezek vagytok
ti emberek. Az élet legmagasabb
szirtjén is, a legmélyebbe néztek.
S elfelejtitek értékelni ami a tiétek.
Szabad gondolataitokra gátat tesztek,
s a félelem miatt, szívetekre
szemet növesztetek…
