Karácsonyi Zsolt: Kosztolányi-féle

Annyi évet éltem itt,
felgyűlt időm salakja,
kitárok minden ablakot,
beállok a huzatba -
nyelvem hegyén rezeg még
az aszalt szív zamatja.
Ekkor lép elém az az úr,
aki még szinte úrfi,
túl ifjú még ő mindahhoz
mit nem kell megtanulni.
Kigombolt kabátja mögött
régi kirakat hull szét,
az arca szinte gyermek,
előtte az öröklét -
és így szól:

„Menj most vissza,
oda ahonnan jöttél,
és nem káromkodás ez,
nem is megkopott szófény,
csak késztetés, hogy fordulj
vissza a változásba,
amit elhagytál régen -
lelkemnek földi társa."

És emiatt már azt hiszem,
hogy van kihez beszélnem,
egy angyali, és egyszerű,
mégis élő beszédben,
pedig a helyzet bonyolult,
pedig a helyzet rémes,
és a pontos megnevezés
annyi, hogy: nevetséges.
Nevetséges a helyzet és
én is, ki benne élek,
mert ez itt nem a kezdet és
nem is a végítélet...

Míg túli tényeket tanít,
a kör bezárul újra,
csak annyi van, hogy könnyedén
lépek jövőbe, múltba -

mert nincs, aki az életem
helyettem megtanulja.