Ács Nikolett: Szelíd vihar

Utoljára írok neked, utoljára mondom, hogy szeretlek.
Szeretlek, mióta megláttalak, mióta megismertelek.
Ez a szerelem beleivódott a lelkembe, a gondolataimba,
S most képtelen vagyok annyi erőt vinni a szavaimba,
Amennyit arra áldoztam, hogy ne szeresselek többé.

De ez erő hiábavaló volt. Az érzéseim mit sem változtak.
Ha tudnád, kimondott szavaim hányszor átkoztak
S hányszor vetettem meg az érzelmeim miatt magamat,
Rengetegszer. S gyűlölöm, hogy még mindig akarlak.
Kellenél, csupán egy pillanatra is.

Szerelmemnél talán csak büszkeségem nagyobb.
Suttogjanak helyettem füledbe éjjelente a csillagok.
Mert én már régen feladtam s csöndben hallgatok,
Éjszakánként a plafont bámulva rád gondolok.
Eszembe jut milyen volt, mikor a te karodba ért az álom.

A megszokott hétköznapokért kelek reggelente.
A hiányodat észre se veszem, bár az életnek semmi értelme,
Szeszélyeim s indulataim gyökerei úgysem múlnak soha.
Hangtalan, gyötrő vágyaim és sebző szavaim sem szállnak tova.
Nélküled semmi vagyok.

Kínzóbb a gyötrelem, ha oly kedves s jó vagy velem.
Talán akkor sosem múlik bennem ez a szerelem.
A lánggal élő láz legbelül folytonosan éget,
Kérlek, gyűlölj, amiért még mindig szeretlek téged.
Addig úgysem nyugszom, amíg ilyen közömbös a létem feléd.

De ne. Mégse utálj. Tán, az ellentmondás velem született,
A gondolataim percek alatt változnak s szűnnek meg.
Tavasz van, ébredj fel s ahogy te akarsz, úgy éld az életed
Ne hagyd, hogy megnyomorítsa a múltad a jelened
Csak tedd, ami szívednek kedves.

S én is igyekszem úgy élni, hogy jobb legyen,
Feloldani a gondjaid, hogy a lelkem helyretegyem.
Már nem várlak, nem kereslek, nem álmodom veled,
Nem mondom neked, hogy csak téged szeretlek.
Tudom, tied többé nem leszek.

De tán érdemes volt szeretni téged, ha nem csak úgy vagy,
Ha kinyitod a szemed s megvalósítod önmagad.
Szelíd a vihar is, mely port kavar, ha fúj a szél,
Csak azt kívánom, hogy te boldog legyél.
S gondolj néha rám.