Ennyi volna érzése?
De hisz ez lehetetlen!
Hazudik nekem,
S játszik velem.
Egyszer kedves, mosolyog,
Aztán durva s vicsorog.
Szava simogat, majd bántalmaz.
Tette rideg, majd oltalmaz.
Elég ebből a színjátékból,
Kérek az igazi valódból!
Vagy tán ez volnál te?
A bizonytalanság mintaképe?
Olykor két karodba vonsz,
Majd ellöksz magadtól.
Nekem azt mondod, szeretsz
S másnak butaságot fecsegsz.
Mást illetsz csókkal,
Holott tudod, az nekem járna.
Gyermekként kezelsz,
Ám érzed. Rég felnőttem.
S ha mégis ez volnál te?
Nem számít, mit én érzek?
Mindig hitegettem magam:
Nem azért sírok, mert fáj.
Próbáltalak menteni.
Jobb színben tüntetni.
De kudarcot vallottam,
S magam is becsaptam.
Rájöttem. Nem ellened vívtam harcot.
Ellenségem magam voltam.
Időre volt szükségem, hogy rádöbbenjek,
Nélküled is teljes lehetek.
Engedj hát el,
Hogy mást is szerethessek,
Hogy boldogságom megtalálhassam,
S egyszer mással is megoszthassam!
irodalom.jpg)
0 Megjegyzések