Ha nem bánják, mellőzném az unalmas, tárgyszerű, lényegre törő bevezetést, annak ellenére, hogy a hivatalost stílust megköveteli az illem. Hiszen a mi kapcsolatunk egészen más, mint tanár-diák, hivatalnok-hivatalnok kapcsolat. De bármi mást is írhattam volna, csupán zavaromban ezek jutottak eszembe, további gondolkodásnak pedig nem láttam értelmét. Nehéz döntésen vagyok túl, higgyék el, a toll is remeg most kezemben, s már legalább egy tucatszor letettem a tollam, majd téptem össze levelem, hogy inkább nem írok, hagyom az egészet. De a szívem nem bírna nyugodni soha, ha ez a levél nem kerülne megírásra és kézbesítésre.
Az ok, amiért írok, nem más, minthogy bejelentsem: elmegyek. Hogy hová, arra nem válaszolok. Nem azért, mert bizonyos szervek és törvények gátat szabnak elém, hanem azért, mert nem akarok. Nem is fogom akarni, ez az egyetlen elhatározás az életemben, amelyről szentül hiszem, hogy nem fogok rajta változtatni. Egyet viszont megígérek: minden hónapban küldeni fogok pénzt, hogy mennyit, arról nem merek írni, ismerve az esetleges kockázatokat, de minden hónapban ugyanannyit. Majd az első hónapban megtudják, mennyi is az annyi. Annyit elöljáróban elmondhatok (hogy ne fúrja az oldalukat a kíváncsiság), hogy elég lesz a pénz arra, hogy olyan életet éljenek, amilyet mindig is szerettek volna, s amelyre talán rá is szolgáltak.
Tudom, fájdalmas lehet, hogy nem tudják, merre vagyok a nagyvilágban, de higgyék el: tudom mit csinálok. Legalább most az egyszer higgyék el. Nem akarok rosszat senkinek, hiszen ismernek, legfőképp maguknak nem, akiknek az egész neveltetésem köszönhetem. Tekintsenek rám úgy, mint egy szuperhősre, egy kitalált, soha nem létező szuperhősre. Hiszen én vagyok az, aki kirángatta Önöket a gödörből. Tekintsenek rám halottként, vagy akár tiszteljenek, mint egy istent. Tegyék azt, ami a leginkább segít engem elfelejteni.
Azt azért mégsem szeretném, hogy tisztázatlan kérdések maradjanak, úgy mindig nehéz a felejtés, hogy nem értjük meg egészen, miért is kell felejtenünk. A válaszokkal elérhetjük, hogy ez legyen az utolsó fájdalmas felejtésünk az életben.
Ott voltak a születésemnél. Vajmi keveset tudok a fogantatás-születés menetéről, de azt biztosan tudom, hogy Önök nélkül nem sikerült volna, mint ahogy Önök nélkül nem tudnék most ennyi pénzt keresni, valamint ilyen kerek, egész mondatokban fogalmazni. De mégis úgy érzem, valamiért nem lehettem sosem önmagam. Szerintem Önök tették ezt velem.
Igaz, gyanús lehetett volna már az elején, mikor egy közepes méretű ketrecbe zártak (kicsit nagyobba, mint a majmoké, de mégis kisebb, mint a hatalmas elefántoké). Azt hittem, néhány év, és kiszabadulok onnan. Sajnos tévedtem. Pedig éreztem, lábaim túl erősek az ilyen ketrechez, s üvöltésem is távolabb szállott volna biztosan, mint a hangszigetelt ajtó. De önök szerettek engem idomítani, gondozni, taníttatni, habár csak én tudtam igazán, milyen is oroszlánnak lenni. Maguk csak sejtették, többet nem tudtak, nem is tudhattak. A természet törvényei ellehetetlenítik az egy testet három lélekkel.
Nem tagadom, kiváló mestereim voltak. Önök nélkül sosem tudnám ilyen szépen átugrani a tűzkarikát, sosem tudnék végigsétálni egy vékony kötélen, s sosem tudnék ilyen kecsesen meghajolni az előtt, akin nagy kalap, szép öltöny van, s akit vastapssal jutalmaznak, ha megalázhat egy oroszlánt. De rá nem haragszom, felesleges is lenne, ő mindig is öltönyös ember lesz nagy kalappal a fején. De önöket mégis kritizálnám. Nem azért, mert gyűlölöm Önöket, nem azért, mert ellenségesen akarok búcsúzni, sem pedig azért, hogy gyűlöletet keltvén magam iránt megkönnyítsem a felejtést. Egyszerűen csak a búcsúlevél megkívánja, hogy teljes őszinteséggel beszéljek. Említettem ugye a bizalmatlanságot. Én mindig is tudtam, hogy át fogok ugrani két tüzes karikát is, annak ellenére, hogy alig nagyobb 1-2 centivel az átmérője az én saját átmérőmnél. Nehéz mutatvány, de én tudtam, hogy megcsinálom. Önök nem. Így az érdemet is magamnak mondanám, amellett, hogy elismerem, az Önök munkája is kellett hozzá.
Rosszul esett a mentalitásuk is. Én küzdöttem, megállás nélkül, tudtam, mennyit egyek, mennyit fussak egy nap ahhoz, hogy egyszer megcsináljam a mutatványt. Azt, amit megköveteltek tőlem. És azt, amit ha megcsinálok, végre kiszabadulhatok ketrecemből, és a saját utam járhatom. Frusztrált, hogy figyelnek, mint rendőrök a gyilkost, ki ha felbukkan egyből agyonlövik. Ha elrontottam a mutatványt idegességemben, egyből csapódott hátamon az ostor, mely miatt egy hétig problémás volt megcsinálni az ugrást, de nem szóltam, nem üvöltöttem, csak csináltam, amit kellett. Amit Önök mondtak. Ha jól csináltam azonban, szó nélkül, pókerarccal álltak, az ostort kissé lazábbra engedve tenyerük szorításából, magukban gondolva VALAMIRE. De sosem tudtam, talán arra, hogy „végre megcsinálta ez az állat”, vagy hogy „persze, hogy sikerült neki, hisz én neveltem”. De én inkább azt vettem ki ebből az ábrázatból, hogy sajnálják a dicséretet, s hogy utálnak ezért állatidomárok lenni; emellett pedig sajnálják, hogy nem üthettek egyet az ostorral akkorát, melyet beléjük ütött a sors azért, mert nincs olyan arany életük, mint az artistáknak. Ezentúl – én garantálom – lesz.
A pénzt arra költik, amire akarják. Nem szólok bele. Attól a pillanattól kezdve, hogy maguk átveszik majd minden hónap elején a pénzes borítékot, már a Maguk tulajdona, nem az enyém. De mégis megkérném Önöket arra, pihenjenek, ne dolgozzanak. Oroszlán vagyok, erősebb mint maguk, nagyobb állkapoccsal, nagyobb hanggal, rettentő nagy erővel. Nem lehetett könnyű minden nap velem dolgozni. Megérdemlik a pihenést. Szívemből mondom ezt, de az eszem is osztja ezt a véleményt.
Búcsúlevelem lezárásaként szeretném kérni Önöket, hogy ne keressenek többé. Én vagyok az Önök hibája, s Önök az enyém. Ha meghallják iszonyatos üvöltésem, eszükbe jut saját balsorsuk, s ha én meglátom magukat, eszembe jut a bőrostor, mely annyi fájdalmat okozott nekem, s mely ha nem lett volna, tán még ennél is nagyobb lennék. Nem fog hiányozni a ballépések utáni ostorcsapás, higgyék el: önostorom csap a legnagyobbat. Hiszem, hogy egymás nélkül megtaláljuk a boldogságot. Kívánom Önöknek a legjobbakat!
Tisztelettel: 2012. 08.31.,
