Valamit régen, valahol,
Elvesztettem az utamon
Egy nyíló, nyári hajnalon.
Piros volt, élő, dobogó,
Mint egy tündéri lobogó,
Amely magasan, fenn lebeg,
S elvesztettem, ó, istenem.
Tán egy percig meg sem álltam,
Figyeltem a fényt, a tájat,
A még alvó lusta fákat,
S mindent nagyon megcsodáltam.
Néztem a Nap születését;
Bontakozó sugárkévék
Mint ölelték át az eget,
És láttam, minden hogy nevet.
A Hold pályája magasán
Halt lassú, csendes, szép halált;
S úgy aludt ki szürke fénye,
Hogy itt maradt az emléke.
Ez volt az álmok éjjele:
Teleszórta egy képzelet,
Mint láp-lidércek fényjele,
Ezernyi pompás izzó vággyal,
És néhány pelyhes angyalszárnnyal.
Más lett a reggel egészen,
Már nem láttam semmit se szépnek.
Nem volt mosoly az arcokon,
Sem öröm a vízpartokon.
Madárdalban nem volt varázs;
Szív nélkül nincs feltámadás.
Más is voltam? Már nem is tudtam,
Elfeledtem az egész múltam,
Csak néha egy-egy pillanatra
Eszméltem fájón, megriadva.
Ilyenkor mintha álom volna,
Egy emlék mintha rám hajolna,
A régi múltból visszajött még
Kísérteni egy árva árnyék.
De olyan halvány, oly sötét,
Csak mint ködgomoly hull fölém,
És minden más fagyos, rideg;
Egy kriptában minden hideg...
0 Megjegyzések