Ballag a vándor a tűnő napsugárban
Rója végtelen útját nagy boldogságban
Kalap fejfedője, botja a támasza
Tarisznyája üres, de dölyfös s járása
Övé a végtelen táj, a szikrázó napsütés
Az éjszaka csendje, a boldog ébredés
Szabad, mint madár, nincs semmi gondja
Takarója a sötét, párnája a fa lombja
Lámpája az égen villódzó csillagok
Álmai őrzője, a villogó szemek, az erdei állatok
Valamikor gazdag volt, de érzelmileg szegény
Mindent megkapott az élettől, s mégsem volt elég
Szabadságra vágyott, nem bírta az élet terhét
Nem volt képes élni, nem látta élete értelmét
Pénze volt bőven, de nem tudott élni
Az irigység, a gonoszsággal nem tudott mit tenni
Nem volt nyugodt éjjele, nem volt nappala
Nem maradt ereje, csak a pénzt hajszolta
Testét is kikezdte a végtelen rohanás
Ereje megtört, nem volt más választás
Otthagyott mindent, újrakezdte életét
A pénzt is otthagyta, de visszakapta lelkét
A szabad élet vágya, a boldogság reménye
Ez volt a tét a szebb, boldogabb életre
Ballag a vándor a tűnő napsugárban
A múló életének haladó porában
Feledi a múltját, a sok keserűséget
Melyet azoktól kapott, kiket legjobban szeretett
Nem maradt már semmije, csak a múlt emléke
Elrontott élete, s a vágy egy boldogabb életre
Elérte célját, s megy mindig csak előre
Vissza nem néz soha, nincs múltja, csak jövője
Él benne a szabadság vágya
Vágya a magányra, a végső megnyugvásra
Ballag a vándor egyre csak tovább
Fel-felnéz az égre, van e még napsugár
Hova vezet útja, azt senki sem tudja
Ő maga sem, legalábbis nem mondja
Elfeledte már a gonoszságokat, melyeket átélt
Mindent mit otthagyott e boldog életért
Megy-megy tovább egyre, még ereje csak bírja
Aztán megpihen végleg, puha mohaágy a sírja
Lelke már az égi mezőket járja, s onnan néz vissza
A sok boldogtalanra, ki még az életet hajszolja.
0 Megjegyzések