A holdfény meg-megcsillant az ezüst bundán, majd éj borult a farkas sötét árnyékára
A fehér hóban még látszottak a kerek mancsok titokzatos lábnyomai
De a szél most befútta, s már eltűntek örökre árulkodó nyomdokai.
A falka hangja visszhangzott a távolban a sötét éjnek leple alatt
Szimata nem csalta meg, vér szaga volt, hát megállt kicsit, de nesztelenül továbbhaladt.
Izmos teste holtfáradt volt, de puha ágy lett a fehér hónak édes nedves takarója
S az éj csendjében már nem volt más hang, csak saját üres korgó gyomra.
De hirtelen történt valami, fejét felkapta, oly gyors, éles hangot hallott
Felugrott a fehér hóból, hisz zsákmány volt az, sebbel, vadul odakapott.
Az éhség újra elköszönt s álom jött el, az édes álom, mely messze űzte félelmeit
S friss erővel, új reménnyel töltötte fel teste fáradt őssejtjeit.
Kölykeinek vad sírása még ott sajgott, fájón zengett két fülében
Úgy vágyta a kölyköket, kik nemrégen még ott pihentek szukájának bús méhében.
De száműzetett, kiűzetett falkájából s az állatoknak mennyéből
Többé már nem ihat velük, nem kóstolhat a tiszta forrás hűs vizéből.
Remél? Vágyik tán a falka édes illatára?
Vagy fejét örök időkig lehajtja a tajga jéghideg talajára?
Élete küzdelem, nincs társ, és nincs segítség, ha a veszély végleg utoléri
Egymaga él, s a maga ura, még ha minden falka, s minden állat elítéli.
De jelleme védi, hite van, földje, s erős akarata
Ő egyedül, egymaga a Mágusoknak kísérője s az ősi Titkok hordozója.
0 Megjegyzések