Hová lettek a családi ereklyék,
ősanyáink megtisztelt tárgyai?
Tán földbe ásva várják még a békét,
melynek sötét felhőkben itt lebegnek
fölénk igézett védőszárnyai?
Emlékeznek a várva- vártra,
a mindig újra megígértre?
Jobb kezét tette a drága tárgyra
szépapám és esküdött.
És ükapám és dédapám is
újra és újra megígérte…
Hová tűntek a családi ereklyék,
ősapáink megszentelt tárgyai,
mik túléltek vészt, túl vigalmat,
s hallottak, láttak minden fogadalmat?
Részvétlen álltak a haragban, s a dalban,
nem osztoztak kárban, diadalban;
mert őriztek a régi becsből, hitből
valamit, ami ősibb, ősebb,
a porladó anyagnál százszorta erősebb:
a hagyományt óvták szemlesütve…
Mindazok titkát, gondolatját,
kik fájdalmukban, s örömükben
vették őket a kezükbe…
Ezüstök, ékszerek, kelyhek, ládikák,
olvasók, keszkenők, képek, cseréppipák…
vigyázták mesterek, s őseink kéznyomát,
rejtették féltve századokon át,
az emlékezet ezüstjébe vésve,
– akárha csontba, bőrbe, vérbe itatva –,
oltalmazón, szeretve;
és tudták nem adni alább.
És nemzedékről-nemzedékre
újra és újra felmutatva,
mint intő jelet, szózatot –
mi lenne több, mit egy régi kor adott?
Elő hát, napvilágra minden ereklyét!
Ha por lepi is, vagy por maga is,
régmúlt idők előtt meghajolva,
elő a hitet, büszkeséget,
családhoz tartozni mit jelentett!
Most feldereng bennem őseim otthona –
látom, amint a gyertyafényben
szépanyám mellén felsejlik
egy halvány kámea…
ő porcelántálon a sülteket,
míg szépapám óbort kínál, s nevet.
Nagy asztal körül nagy család,
szívükben meghitt hangulat,
öröksége az ősi vérnek,
származásuk büszkesége
széppé festi az arcukat.
De csöndesülj lélek! A drága tárgyak
hadd pihenjék az anyag fáradalmát!
S míg ők, az ősök emlékezetét,
– mely szívünkben parázsként izzik –,
mint bőrük alatt titkos talizmánt:
szellemképüket az utódok őrzik.
Kálnoky László „A
kegyelet oltárán”című,
annak adott első és utolsó sorai
„Hová lettek a családi
ereklyék”
„szellemképüket az
utódok őrzik.”
közé foglalt, pályázatra
készült vers.
