Kencse Orsolya: Várad egy hajnali pergetésen

Opálos színekben borult a fény,
mély-kútján a nap kigyúlt,
s a város puszta kőterén
a dér magasra, égbe nyúlt.

A korzón az idő ágyat keresett
és elfutott a gesztenyék barna,
érett gyöngysorán, de nem lelhetett
csak fényvilágot a ritka arcok között,

s elült, mint vak homályfolt,
csak csevegőn a Körös hajtott tovább,
ezerráncú ember volt,
hontalan, rongyos nomád.

És elragad a téboly, nyers erő,
látom a sorsot, valót, jelent,
de elvész a múlt, jövő,
elvész a lelkek sodrába lent.

Te kortalan ősi arc
egyesít az álom, büszkeség,
téboly, névtelen kudarc,
s lelked lelkemhez ér.

És vagy a fiatalság papja,
üdvözség a tört kereszten,
a kor lelkes mártír alakja,
de ha elvesznél, biztos út vezessen.

S majd rád talál egy pisztrángajkú
szép patak, durbincs hajtja friss vized,
és elkísérik karcsú testű vad csukák
forrongó, örök, ős hited.

Te kortalan ősi arc
lelkünk bár ne veszne el,
de visszatart az élet,
földi szennyek, a földi porhüvely.

S majd eljön az idő ha meghalunk,
meghal mélyen, meghal egy világ,
de létezel, mi létezünk,
kezdettől fogva magvak, buják.

Megálltam, roskadón egy pad
is elszenderült, valami ősi vad
borzongás rázta meg Váradot,
a szerelmek bálványvárosát.