Könyv | Kathleen Grissom regénye Amerika történetének szívszorító
időszakába repít minket vissza, és az olvasottak egy lassú kéz
mozdulatával nehezednek torkunkra. Egyáltalán nem könnyű nyári
olvasmány.
A
tölgyfa a dombtetőn Lavinia történetét meséli el, egy kislányét, aki
családjával együtt indult el Amerikába az 1800-as években egy új élet
reményében. Szülei még a hajóút során meghalnak, míg testvérétől
elszakítják, és a még csak pár éves kislány egy nagybirtokos tulajdonába
kerül. Habár szolgaként érkezik a birtokra, bőrszíne miatt hamar
megcsillan a kiemelkedés lehetősége. Az évek múlásával azonban a vörös
hajú kislány a rabszolgák között lel otthonra, így egyre inkább
kiélesedik küzdelme saját és mások akarata között, és ezen nem segít az
sem, hogy egyre több fehér pártfogóra akad. Miközben megismerjük Lavinia
életét, az író leleplezi a felszín alatti világot, amelyben egyik
oldalon a tragédia, az indulatok, és a gyűlölet, másik oldalról a
szeretet, a remény és a hűség feszül egymásnak.
Egyfajta párhuzamos naplóregény ez, amelyben Lavinia és rabszolga
pótmamája, Belle szemszögéből ismerjük meg a történéseket. A mű eleinte
egy kicsit lassan indul be, de a cselekmény bonyolódásával ez egyre
kevésbé zavaró, később pedig egy percig sem unatkozunk, várjuk a
következő fordulatot. Azonban jó ha felkészülünk, hogy az előttünk
kibontakozó szálak között csak egy-két olyan van, amely ne lenne
tragikus vagy búskomor.
Grissom nagyon jó stílusban ír, ahogy Lavinia egyre idősebb lesz,
stílusa komolyabb és változatosabb lesz, míg Belle végig megmarad
ugyanolyan egyszerű gondolkodásúnak. Ez a kontraszt is a könyv
feszültségét fokozza, így egyre nehezebben tesszük le azt. A regény
végéről „természetesen” nemhiányozhat a tragikus összeomlás és a
katarzis, ám teljes lelki megtisztulást mégsem érzünk. Mert valahogy az
egész történet olyan valósnak tűnik, és valahol az is. Tudjuk, hogy
megtörtént, nem is egyszer, nem is csak egy helyen. Néhány percig
érezzük a szégyent, ami az emberiség bűneiből nekünk jár.
Grissom pedig nem szabadít fel, csak menlevelet ad. Mi pedig megyünk tovább.
