Irdatlan csarnokok
mint istentől elhagyott
egymásból nyíló templomok,
bennük monumentális műemlék-hegyekként
magasba emelkedő porlepte állványzatok;
szarkofágokként feküsznek rajtuk az áruk,
mementói egy letűnt, halott kornak,
termékei egy terméketlen teremtésnek –
közöttük vezetnek a közlekedőutak,
hová hombárom roppant csendjét megtörve
mégis bemegyek targoncámmal,
és
összeszedetten összeszedem, amit kell, mert
nem ejthet dekoncentrációba e személytelen csoda,
hisz felettem lebeg a teljesítés ostora:
az imperialistának is meglegyen a haszna,
s így a lyuk a seggemen is békén megmaradjon,
örülhessek, hogy ez
is van
s maradjon is, ha jobb nincsen –
éppen ez most a munkahelyem!
