Ádám Istvánné: Kötődés

A nyár virágait
egy csokorba kötném.
Szívem érzésével
hozzád elküldeném.
Az a piros rózsa,
mely illatát ontja,
elmondhatná néked,
szívem dobog érted.
De miért is vágyom én
virággal üzenni?!
A nyár régen elmúlt,
kint hó hull, és semmi,
de semmi nincs már a tűzből,
a lángból.
Körülöttem minden üres és gyászol.
Téged és engem,
s hogy elmúlt minden.
A régmúltra sokszor visszaemlékezem.
És ez az én láthatatlan bilincsem.