133 éve született Móricz Zsigmond (1879-1942)

Tiszacsécsén született, a családi hagyomány szerint 1879. június 29-én, az anyakönyv bejegyzése alapján július 2-án.

Apja, Móricz Bálint földműves, építési vállalkozó; anyja, Pallagi Erzsébet református lelkészi családból származott. A jómódú parasztok közé magát felküzdő apát egyik csapás a másik után éri, cséplőgépe fölrobbant, bérelt malmukat elsodorta az árvíz. A tönkrement család Prügyre költözött, s a legnagyobb fiút, a hatesztendős Zsigmondot Túristvándiban lakó nagybátyjához, a gépkovács Pallagi Lászlóhoz adták. A gyermeket a nagyanya, az özvegy papné neveli.

1888-tól ismét együtt Prügyön a család. 1890-ben kezdi meg tanulmányait a debreceni református kollégiumban, majd folytatja 1894-től a szintén nagyhírű Sárospatakon. Mivel rosszul tanul, egyedül érzi magát, másik anyai nagybátyja, Pallagi Gyula, a kisújszállási gimnázium fiatal igazgatója 1897-ben magával viszi, s itt érettségizik 1899-ben jó rendű eredménnyel.

1899-1900-ban református teológiát, majd jogot tanult Debrecenben, a Debreceni Hírlap segédszerkesztője volt. A Debreceni Ellenőr novelláját (A bécsi bútor), a Kisújszállás és Vidéke versét közölte.

1900 októberében Budapestre költözött, jogot, majd bölcsészetet tanult, de tanári szakvizsgát nem tett.

1902-ben óraadó tanár a kisújszállási gimnáziumban, tisztviselő a kultuszminisztériumban, majd a Központi Statisztikai Hivatalban. 1903-1909 között Az Újság című napilap munkatársa.

1903-06 között öt alkalommal vett részt népköltési gyűjtőúton Szatmár megyében; meséket, dalokat gyűjtött, a közben szerzett társadalmi tapasztalatok nagy hatással voltak írói fejlődésére.

1905-ben házasságot kötött Holics Eugéniával (Janka). Kisfia születik, aki nyolchónaposan meghal.

1907-ben az Országos Monográfia Vállalat segédszerkesztője, Szatmár megye monográfiáján dolgozott. 

1908-ban megjelent Erdő-mező világa című állatmese-gyűjteménye és Hét krajcár című novellája a Nyugatban. Ez utóbbit második gyermeke halálakor írta, mély megrendültségében, apai fájdalmában szakadt föl igazi hangja. „Igen késő volt, huszonnyolc éves korom után, mikor rájöttem, hogy voltaképpen csak azt lehet leírni, ami fáj. Ami megsebzi az embert.”

1909-ban közzétette első novelláskötetét (Hét krajcár), Ady üdvözölte, barátságuk szellemi szövetséggé vált. A Nemzeti Színház bemutatta Sári bíró 1910 című színművét. Az új magyar irodalom elismert alakja lett.

1913-ban feleségével Olaszországban nyaralt.

1915-ben haditudósítóként járta a frontot, riportokat írt, de háborús illúziói hamar eltűntek. Üdvözölte a polgári demokratikus forradalmat, 1918. december 1-jétől a megalakuló Vörösmarty Akadémia alelnöke, 1919 januárjában a Kisfaludy Társaság tagja lett; január 29-én Adyt búcsúztatta, februárban megírta A földtörvény kiskátéját. Kezdetben reményeket fűzött a Tanácsköztársasághoz, hadijelentéseket írt, füzetet a somogyi földműves-szövetkezetekről, több lap (Világszabadság, Vörös Lobogó, Fáklya stb.) munkatársa, tagja az írói direktóriumnak. 1919 tavaszáig bízik a változásokban, de májustól már nem tud együtt haladni a kommün egyre diktatórikusabb módszereivel.

A kommün bukása után zaklatták, kizárták a Kisfaludy Társaságból, írásait egy ideig csak a Nyugat és az Est-lapok közölték, színdarabjait nem játszották. Visszavonult leányfalusi házába.

1925-ben felesége öngyilkos lett. 1926-ban házasságot kötött Simonyi Mária színésznővel.

1927-től több felvidéki előadókörúton járt, megismerkedett az ottani magyar fiatalság radikális nézeteivel, 1931 márciusában erről cikket írt a Nyugatban, ezért több megye és a főváros konzervatív körei hazafiatlansággal vádolták.

1929. december és 1933. február között Babitscsal közösen szerkesztette a Nyugatot; Móriczé volt a prózarovat. A folyóiratot igyekezett a „nemzeti koncentráció” orgánumává tenni, megszervezte a Nyugat-barátok Körét, könyvsorozatot tervezett, járta az országot, erdélyi, felvidéki, vajdasági, amerikai magyar szerzők írásait közölte, felkarolta az autodidakta paraszttehetségeket.

1932-ben fiatal íróktól adott ki prózaantológiát (Mai dekameron), 1933-ban az Írók Gazdasági Egyesülete (IGE) elnökévé választották. Írói szemléletmódjára ekkor az induló, őt szellemi ősnek elismerő népi mozgalom volt legnagyobb hatással, megerősödött paraszti demokratizmusa.

1932-ben Rothermere-díjat kapott.

1936-ban megismerkedett Littkei Erzsébettel (Csibe), több írásának modelljével. 1937-ben felbomlott házassága, Leányfalura költözött. 1940-ben Magvető címmel magyar irodalmi antológiát adott ki, népszerűsítési céllal átírta Kemény Zsigmond (Rajongók) és Tolnai Lajos (A nemes vér) regényét. 1939 decemberében Szabó Páltól átvette és szerkesztette a Kelet Népét.

1942. augusztus 29-én - amikor Leányfalun, a telefonon meghallja, hogy Gyöngyi lányának gyermeke született, meghatottságában leejti a kagylót - agyvérzést kap.

A budapesti Korányi klinikán 1942. szeptember 4-én, hajnali három órakor hunyt el.

A sikertelen kezdés után alkotói pályájának indulását nagyban segítette Ady fellépése. Az Új versek ugar-motívuma felszabadítja Móriczban kortársaihoz képest hatalmas és egyedi életanyagát, melyet a szülőföldjéről és a szatmári népköltési gyűjtőúton szerzett. Az 1908-ban, a Nyugatban megjelenő, klasszikus felépítésű novellája, a Hét krajcár hozza meg számára a sikert és elismertséget. A klasszikusan zárt felépítésű novella a műfaj előírásainak megfelelően egy központi motívum köré szerveződve jut el a magható csattanóig, a szolidaritás - anyagi szempontokat nem ismerő - kifejezéséig. A hasonló című novelláskötet (1909) többi darabjában (Judit és Eszter; Tragédia, Csipkés Komárominé, Birkaitató válú) elszakad a drámai konfliktusok könnyes-érzelmes feloldásától, s a nyomorúságos körülmények fogságában vergődő, önnön ösztöneikkel küszködő paraszti hősöket mutatja be.

Móricz parasztábrázolásának egyik újdonsága az irodalmi és kultúrtörténeti hagyománnyal való szakítás. A gondolkodástörténetben a görög Theokritosztól Vergilius Georgicáján és bukolikus költeményein keresztül az a felfogás élt, hogy a falu, a vidék a harmónia és emberi boldogság világa. Az újkorban Rousseau erősíti fel ezt az érzést. A magyar epikában Jókainál a paraszt anekdotikus zsánerfigura. Mikszáth két elbeszéléskötetének világa már bonyolultabb. Azt a pillanatot ábrázolja novelláiban, mikor a falu, a vidék természetes közösségébe betör a külvilág és a civilizáció; paraszthősei vagy küzdenek ez ellen, vagy behódolnak az új értékrendnek. A századforduló népszerű műfaja, a népszínmű még inkább felerősíti az egyoldalú faluképet: a falu a vidámság, a jókedv és a derű világa. Móricz másik újdonsága a paraszti világ struktúrájának bemutatása. Novelláiból, regényeiből zárt, hierarchikus világ tárul elénk, ahol a nincstelen zsellért a néhány holdas paraszttól áthidalhatatlan szakadék választja el. A hierarchia egyik fokáról a másikra lépni szinte lehetetlen, vagy emberi erőt meghaladó feladat.

Móricz ábrázolásában a falu - Ady szavával - a lelkek temetője, a kielégíthetetlen emberi vágyak színtere. Mivel a társadalmi és szociális mozgás ebben a struktúrában szinte lehetetlen, a vágyak, energiák és törekvések csak az ösztönök szintjén vezetődnek le. Móricz arra is rámutat, hogy a hagyománynak nemcsak értékőrző és megtartóereje van, hanem fogva is tartja a parasztságot, lehetetlenné teszi a felemelkedést, a többre vágyást. Móricz újfajta élményéhez megtalálja az adekvát stílust és emberképet, a naturalizmust. A biológiailag és szociológiai szempontból egyaránt determinált hősök ösztönélete kerül előtérbe, elsősorban a szexualitás. S mindez a stílusirányzat fotografikus és fonografikus hűségével ábrázolódik.

Az 1909-ben megjelent Tragédia című novella címe műfajt, illetve esztétikai minőséget jelent. A klasszikus tragédiában a köznapi mértéket meghaladó hős küzd a köznapi mértéket meghaladó értékekért, mely értékek a tragédiában általános emberi értékként mutatkoznak. Móricz novellájában a cél elérésének feszülő akarat a tragédiák hőseit idézi, ezzel áll szemben az elérendő cél groteszk kisszerűsége, Kis János ki akarja enni a nagygazda Sarudyt a vagyonából. Kis Jánosnak még a vágyai sem lépik túl az ösztönélet szintjét, bukása és halála éppoly kisszerű és észrevétlen, mint élete. Az éhség, melyet nem csupán biológiai-élettani szempontból értelmezhetünk, hanem jelképesen is, a korai Móricz-novellák egyik jellegzetes motívuma (Egyszer jóllakni).

A naturalizmus emberképe hatja át a háborúellenes novellákat is, melyekben a borzalmak tudattorzító hatása és az ezeken túlnövő életakarat egyszerre van jelen (A tűznek nem szabad kialudni; Szegény emberek). Az 1916-os Szegény emberek című novellában a paraszti nyomor ábrázolása a háború embertelenségének bemutatásával párosul. A névtelen katona 26 hónapos frontszolgálat után 28 napos szabadságra jön haza. Megpróbálja a lehetetlent, ennyi idő alatt előteremteni családjának a tél átvészeléséhez szükséges pénzt. Ám hamar felismeri, hogy erre képtelen. A Vargáéknál elkövetett kettős gyilkosság nem csupán és nem elsősorban a szociális nyomor következménye, hanem a háború tudatromboló hatásáé. A novella hőse nem tud eligazodni a szabad és a tilos, erkölcsös és erkölcstelen összekeveredett értékrendjében. Móricz emlékképekben idézi fel a háború borzalmait, s nyílt utalást is tesz a vétkesekre: „nem a muszka van a túlsó parton, a túlsó parton a gazdagok vannak” A szentimentális és naturalista elemek váltakozása jelzi a főhős lelki-érzelmi gazdagságát, de a tudatban végbement pusztulást is.

Első jelentős regénye, a jelképes című Sárarany 1911 a főhős, Túri Dani alakjában harsányan naturalista eszközökkel - lásd Karinthy-paródia - mutatja be a paraszti tehetség önpusztító sorsát.

Az Isten háta mögött 1911 tudatosan és ironikusan idézi Flaubert Bovaryné című regényét; a kisszerű történet a kisvárosi élet sivárságát, minden értelmes emberi törekvés lehetetlenségét ábrázolja.

A fáklya 1917 a „magyar messiásoknak” a hivatástudatba belerokkanó igyekezetét, a nemes törekvéseknek önmaga ellentétébe való átcsapását elemzi, azt a szituációt, miként válik a fényhozóból tűzgyújtóvá valaki.

A történelmi tragédiák és személyes megpróbáltatások a húszas évektől új utakra terelik Móricz művészetét. A Légy jó mindhalálig 1920 a debreceni kollégium diákja, Nyilas Misi megpróbáltatásain keresztül tesz hitet az alapvető emberi értékek, a tisztesség és jóság mellett.

Az életmű legnagyobb vállalkozása az Erdély-trilógia (Tündérkert, 1922; A nagy fejedelem, 1935; A nap árnyéka, 1935). Kivételes nyelvi erővel, a történeti hitelesség igényével tárja elénk Móricz a XVII. századi Erdély tablóját, hogy a két központi alak, Báthory Gábor és Bethlen Gábor alakjában kifejtse a magyarság egészére vonatkozó történelemfilozófiáját, a Trianon utáni Magyarország jövőépítő lehetőségeit. A kortársak által kulcsregényként is olvasott műben Báthory tökéletességet hordozó eszményei szembesülnek a megmaradást elősegítő, a mindennapok építő munkáját képviselő Bethlen törekvéseivel.

A férfi-nő kapcsolatot (a művekben visszatérő két nőtípus: a szépasszony, aki inspirál, de pokolba is taszít; a jó asszony, aki óv, de a férfi nagyra törő terveit gátolja) is elemző dzsentri-regényei (Kivilágos-kivirradtig, 1926; Úri muri, 1928; Rokonok, 1932) az anekdotikus próza hagyományaihoz visszatérve, és azokat a klasszikus realizmus eszközeivel ötvözve mutatják be egy társadalmi réteg önfeledt mulatozás közbeni haláltáncát. „Móricz fehér asztal mellé ülteti alakjait, azok egy sóhajtással űzik a bánatot, eszik a húsokat, isszák a borokat, anekdotáznak, koccintgatnak, kedvük a hetedik mennyországig csavarodik, pedig siralomházban ülnek, a végzet szárnya suhog a fejük felett. Móricznál a muri mindig több a dzsentri puszta mulatozásánál. Élménykeresés is, a szűkre szabott keretek tágítása. Ezért mutatta be bor mellett nemcsak a dzsentrit, hanem az országló fejedelmeket és a futó betyárt is. Főként azokat, akik megrekedt álmukat fojtották a fizetett jókedv borába, hogy legalább csóvás kurjantásokban és dalokban lobogtassák fel lelkük kincseit. Nála a nagy muri egy kicsit a kipányvázott lelkek rúgkapálása is; a lelki vergődés rajza.” (Czine Mihály) Az Úri muri kapcsán Kodolányi Gyula fogalmazta meg Móricz viszonyát a dzsentrihez: „Ez a regény ökölcsapás. De simogatás is. Mert benne van minden sorában, hogy véreim, én is közétek tartozom, és nagyon sajnállak benneteket - magamat.”

Az életmű kivételes pillanataként szól Móricz a szerelem társadalmi korlátokat legyőző erejéről a Pillangó 1925.

A harmincas években Móricz új tájékozódási pontokat keres. A naturalizmus egysíkú parasztképétől elszakadva balladai szerkesztéssel, puritán nyelvi eszközökkel idézi meg a ridegpásztorok civilizáció előtti világát.

A Barbárok 1931 Móricz egyik legkiérleltebb művészi teljesítménye. Balladás hangon, népmesei motívumokat is felhasználva, tragédiát idéző szerkesztéssel mesél el egy epizódot a ridegpásztorok életéből. Az első rész, az első szerkezeti egység Bodri juhász meg a kisfia megölése, a második rész a fekete asszony igazságkeresése, a harmadik rész az igazságszolgáltatás. A mű két központi helyén a címben, illetve a novella utolsó mondatában hangzik el a kulcsszó, barbárok. Móricz egy animisztikus, totemisztikus hitben élő, civilizáción kívüli világot mutat be, ahol a hagyományos erkölcsi kategóriák érvénytelenek. Veres juhászék világa nem erkölcstelen világ, mert az feltételezi a kanonizált erkölcsi normákat, azok ismeretét, hanem erkölcs nélküli. A vizsgálóbíró tényszerű és indulat nélküli kijelentése ennek regisztrálása. Ha van a műnek társadalomkritikája, akkor az arra vonatkozik, hogy létezhet a XX. század 30-as éveiben olyan része a magyar valóságnak, melyet nem érintett meg a civilizáció.

Bemutatja a paraszti életforma értékteremtő voltát is szociográfiai hitelű regényében, a Joó György élettörténetét rögzítő A boldog emberben 1935.

Fogadott lánya, az árvaházi Csibe tragikus gyermekkori sorsát rögzítik a Csibe-novellák és a belőlük kinövő, a szenvedés poklába vezető, zsoltárokra tagolt Árvácska 1941 című regény. Az életmű zárásaként a személyes és társadalmi szabadságért egyaránt küzdő betyár alakját rajzolja meg (Betyár, 1937; Rózsa Sándor a lovát ugratja, 1941; Rózsa Sándor összevonja szemöldökét, 1942). Móriczot nemzeti, népi célok vezették a betyárábrázoláshoz - a jobbágyfelszabadítás történetét akarta megírni -, a megalkotott hős azonban túlmutat a magyar sorson, s Kelet-Európa évszázadokig jobbágysorban rekedt népeinek életét példázza.

A kiforrott Móricz-stílus legfőbb jellemzője „a párbeszéd nagyfokú kedvelése, a kevés mellékmondat, a főmondatokra épülő szövegépítkezés, amelynek függvénye a szabad függő beszéd is.” (Herczeg Gyula) Móricz stílusa, nyelve eruptív erejű, „mint azé az emberé, aki hozzászokott, hogy váratlan vallomásokat tegyen vagy halljon.” (Szerb Antal) A nyelvi erupció a párbeszédekben érvényesül igazán; szövegformálásának nagyszerűségéről Kosztolányi fogalmazott frappáns tömörséggel: „Így csak a természet alkot.”

Drámaírói tevékenysége az életmű másodlagos vonulatát jelenti. A nemzeti irodalom iránti tiszteletből újítja fel Bornemisza Magyar Elektráját (1931), eredeti színpadi művei mellett (Sári bíró, 1910) többnyire regényeit dramatizálja (Úri muri; Rokonok). Az irodalomszervező Móricz 1929-33 között a Nyugat főszerkesztője Babitscsal együtt. Mivel programját nem tudja érvényesíteni, szakít a folyóirattal. Bár nem tartozik a mozgalom aktivistái közé, a népi írók őt tekintik egyik szellemi atyjuknak. 1939-től a Kelet Népe folyóirat tulajdonosa és szerkesztője.

Forrás: Kulturális Enciklopédia