Napforduló - VÁLASZTÓVÍZ - Kritika

G. István László Választóvíz című, a Palatinus Kiadónál megjelent könyve lélegzik, lüktet – ég, ahogyan a fülszövegben is olvashatjuk. A két fő tematikus egységre tagolódó verseskötet egy eddig is nagyon személyes, bensőséges líra folytatása. KRITIKA

 

A kötet első fele (Választóvíz) maga is két részre bomlik. Ingamozgás, közeledés, távolodás – az egyén és a hozzá tartozó kapcsolatok kiépülése, majd korróziója; az egyszerre megérteni vágyás, és egyfajta „kárhoztatás”, ráolvasásszerű beszéd – ahol nem mindig egyértelmű, hogy a te valójában egy másik személyt jelöle-e (vagy hogy mégiscsak a beszélőt magát). A megszólalás magabiztossága talán csak látszat. Az első részben minden megélt (vagy megélni vágyott) dolog megkérdőjeleződik, áthelyeződik, átértékelődik – melyek persze nem kérdésként fogalmazódnak meg, inkább csak egyfajta felvetésnek érezhetjük őket: „Képzeld Ádámot Éva nélkül, de / alma ízével a szájában, / ahogy nem érti, mért pont ez az íz / terjed a nyelvén.” (Képzeld Ádámot) – már rögtön az első mondatban. És ahogyan továbbolvastam a könyvet, hamar választ is kaptam arra nézve, miért is annyira letaglózóak ezek a szövegek; nemcsak azért, mert az elsőre jelentéktelennek tűnő részletekre mutatnak/kérdeznek rá, hanem mert a „válaszok” szétszóródnak a könyvben, és a fel-felbukkanó, vissza-visszatérő kulcsszavak, egy másik versbe helyezve, igazi hálót alkotnak, ahol minden mindennel összefügg. Ellök, hogy aztán visszahúzhasson, megéget, hogy utána lehűtsön. Átkoz, hogy aztán vezekelhessen. Talán ezért különleges az ember, ezért valami más, mert a hiányt is képes a hasznára fordítani, amennyiben felismeri, mi is az, ami nincs, amitől megfosztatott, vagy amit elűzött, amivel nem volt képes megfelelően bánni – és talán ezért a nyelv is, hiszen ott megalkotható az is, ami nincs jelen. Újra életre hívható és újra elűzhető.  A nyelv, melyen ezek a szövegek megszólalnak, tűpontos, de az én és a te sokszor összemosódik és kiderül, hogy mindig csak az én van, a másikra csak utalni lehet bizonytalanul, töredékesen: „Beszéde mint a rokka, / hűtlensége is feltételes, foszló pókháló, / szemfedő, amit a moly kivékonyít.” – Aztán egyszer csak nincs. Valóban nincs.

Beszéd és beszéd között is nagy a különbség, ez érződik az első ciklus második részében – mintha ott, az eddig feltételezett, elképzelt hiány valódi hiánnyá válna; a keresés átfordul emlékezésbe, mert nincs már ott az a kéz, az a tárgy, az az illat – és „csak” a nyelv marad: „Kerestem hány éven át, hogy / rálelek, mert lépcső és lejtmenet / álmomban annyiszor volt előbb, / mint az ébrenlét vattázott álmai, / de nem találtam semmi sarkot, / pedig vonatút, vidéki kúria, japános / fűszerek, majdnem összeállt, hogy ki / is vagyok. (…) és mellemben belülről feszült / hogy téged, Mnémoszüné nem / szolgáltalak, volt hely magamban / venni levegőt, az elárvulásnak / más ütemére ingott bennem / az idő, máshogy lett nappal, máshogy / éjszaka, nem ködözte össze / minden percemet, hogy szóvá / kell lenned, ha vagy még, emlékezet.” (À la recherche)

 

A könyv második fele (Nap-monológok) olyan, mint egy totális nézés és a beszélő nemcsak néz, hanem lát is – ebben rejlik igazi tragédiája. Örök körforgásra van ítélve, és arra, hogy minden részlet láthatóvá válik, s pont hogy őáltala. Ő az, aki megvilágít, ő az, aki – talán egyedül – a maguk teljességében és tökéletlenségében látja a dolgokat: „Lila volt a harmat, megrökönyödve láttam, / elfeküdt a mezőn, mint egy hullafolt. És a fű / pengéi is, többé sose lássam, összekoccantak, / mint a jós szájában a fogak, fémesen. Fázott / a jós, én a felhő mögött, talán ott se voltam, / csak égetett a helyem.” (Negyedik Nap-monológ) – Itt nincs felmagasztalás, holott eszünkbe juthat(na) Assisi Szent Ferenc Naphimnusza. Itt a dicsőítés helyett inkább áramlás, szembesítés, és felvállalása mindennek, ami emberi; kettősségnek, bűnnek, viszálynak, gőgnek, unalomnak: „Nincs alku – / ezeket figyelni nem nagy élvezet. Mondom nem alkuszom / veled. Figyeld, hogy égetem az arcod, unatkozom, s unalmam szétnyílik, mint a legyező. Leégsz, / mintha vörös ujjak futnának szét a testeden.” (Második Nap-monológ) – Kissé úgy olvastam ezeket a szövegeket, mintha a kiábrándulásról szólnának; és az ide-oda mozgás (bizonytalanságnak és magabiztosságnak a váltakozása) itt is megfigyelhető – s bár a nézőpont változik és a kedv, a lendület, a mozgás folyamatosan lassul –, mindig van benne valami súlyos, benső, lobogó energia: „Égen járni, barátaim, pocsék. Jézus vízen / járt, a bogár, a madár repül. Ha szárnyam / lehetne, már itt se volnék.” (Ötödik Nap-monológ) –  De nincs szárnya, holott az égen jár, kötött rend szerint. Egyre inkább távolodik a kezdeti (beszéd)helyzettől – hogy aztán, talán valamiféle elrendelés szerint, a korábbi felvetés valósággá váljon: visszatér, hogy végül szembenézzen önmagával is: „Végleg veszíteni. Ez nem meccs, / ahol drukkolhatnak érted. Már a / legelején, amikor nemhogy emlékezet, / de semmi anyagmozgás, szerves / gyűrűtánc, semmi, ami a rácsot életté / lazítja nem állt utadban, tudtad, / hogy köreid felszakíthatatlan / unalommal kötözik a teret / fénypólyába, (…) És ha a korai számtalan / körnek tükre lesz az utolsó kilobbanó / sejtcsomó után néhány milliárd évig / az új idő, akkor sincs végleg veszve / semmi. Az is idő lesz. Ha nem is / lesz benne semmi.” (Huszonkilencedik Nap-monológ).

 

G. István László könyve egészen rendkívüli. Nyelve, témái azt a hatást keltik, mintha tényleg máshonnan beszélne. Olyan látásról és tapasztalatról árulkodik, ami az olvasót önvizsgálatra és őszinteségre készteti.

 

Szerző:
Szöllősi Mátyás