Az augusztusi kék égre nézek.
Ott gomolygó,
hófehér,
porcukor
hegyek.
Itt, pedig puha, foszlány fellegek.
Édesanyám! Téged,
ezek közt
kereslek.
Ébredő napkeltében,
szolid
mosolyod
dereng,
Az égető, déli napfényében
Ritkán hallott,
kacér,
kacajod
cseng.
Napnyugtában vélem bölcsességed,
Bíborvörös égaljában
hosszú
szenvedésed.
S ott vagy az est enyhe szellőjében.
Lágyan átsuhansz a kerteden,
S érzem, megsimítasz gyöngéden.
Az esti égre nézek.
Hatalmas
űr a hiányod.
Világítnak vigaszul,
lelked lámpái,
a csillagok.
Amikor kél a sápadt hold, szöksz.
Már alig
várod.
Titkos ajtaját, kitárja volt otthonod,
Haldokló férjed homlokára
leheled
csókod.
Várlak apa! Gyere. Csábítóan fülébe súgod.
Látogass meg engem is,
édesanyám,
álomképeimben.
Bár fájó ébredés lesz, mégis kérlek szépen!
Tudom, sós könnyünk vegyül majd,
harmat
édes cseppjeivel.
Üzenünk egymásnak, őszi fák,
lehulló
leveleivel.
Megcsillansz a téli, táncot lejtő hópihékben,
A folyó egy cseppje vagy,
szeretett Tiszánk
vizében.
Őrködve osonsz nyolc dédunokád lépteiben,
S benne ragyogsz, születésnapi
gyertyáink
fényében.
0 Megjegyzések