Mindig rám hullanak a kövek.
Pedig mindenki csak nevet.
Csésze alakú a szám,
Mégis vár a magány.
Mindig sötétben állok.
Folyton csordogál az a szó,
ami bennem ragadt.
Kimondom mindig soha.
Hiába boldog, hiába szomorú,
Kitör belőle a levegő hegy,
Nem fér ki torkomon, vissza megy.
Eltűnik, minden rendben van.
Értelmetlenül felüvölt valahol,
Miért vagy ilyen, miért hiszed ezt.
Eszméletlenül körbe néz, mi lett,
Minden elveszett, kegyetlen emberek.
Én voltam a köd szemed előtt,
én hibáztam a szavaidban.
A szemeitekben én is annyi vagyok,
mint a többi ember társatok.
Mégis fekete virágnak látom szemem.
Hibátlan szirmokra vágyik tekintetem.
Mindig szüntelen magamban látom,
a fonnyadó szirmokat, ami soha nem lesz újjá.
Bárcsak látnám mindenhol a szabálytalan,
élő ragyogó virágszirmokat.
0 Megjegyzések