Kocsis Gabriella: Nem volt másom...

Nem volt másom csak szép ruhám,

magasra szabott nyakán szorítva,

álmos képzeletbe bújt puhán,

ujjának fodra csuklóm borítva.

Vajszín uszályom selyem fátyolán,

léptünk visszhangja koppant.

Árnyékunk templom kőfalán,

kopott kövek lépcsőjére dobbant.

Futottam kezembe kulcsolt ujjaiddal,

tövistől fosztott rózsákkal játszó,

halkan ébredő álmainkkal.

Furcsán tiszta volt,mint a jelen,

csak fátylam volt átlátszó,

homályból szőtt kegyelem.