Horváth Csaba: Tarot - A bolond

Álarcom mögé senki se lát Mi elzár bút, bánatot, halált. Már untat a pompa, a zene, Ember ha teheti, elkerül, Bár látványomtól mind felderül, Nem akad egy, ki megértene. Magányban leélni életét Ki akarná? Ez miféle lét? Erre írt búsan kutathatom, Barátom így lett az éjszaka, Csodás álmok, vágyak korszaka, Minek magam föláldozhatom. S lassan feltűnik én csillagom, Kinek magam föláldozhatom. Omlik körötte aranyfonál, Sápadt arcából reménysugár. Hát mégis találtam valakit, Ki nem néz kort, sem felmenőt, Körberagyogja a szenvedőt, Halvány fénye már szinte vakít. Mintha szólítana e lélek Csendül fel túlvilági ének. Mily mennyei, bájos bűvölet! De ha karom kinyújtom felé, Szív megszakad, s húz visszafelé, Pedig édes ez az őrület. És szárnyal messze a képzelet, Milyen édes is az őrület. Ím, álarcom messze eldobom, S követném őt túl a hajnalon. Bár ne lenne köztünk ennyi tér! Nem lopnák lét martalócai, Nem tépnék szét nap csatlósai Örömöm, mely mindig visszatér. Sötétség karja gyógyít engem El nem pusztít ezernyi szellem, Bár reggelen mindig meghalok Tekintetem a fellegeken, S kúszik fényárban éjjeleken Kit irigyen néznek angyalok. Tovább már azon gondolkodok, Kit néznek irigyen angyalok?