Nyár van és délután, zsúfolódunk a járdákon.
Az úttest üres. Összeszorít a meleg.
Izzadó, lenge ruháink össze-össze érnek.
Beszélgetünk, én többnyire csak figyelek.
Szarvast látok, közöttünk liheg.
A furcsa, hogy hátrafelé lépeget a Fő tér irányába,
fajtájára egyáltalán nem jellemző lassúsággal.
Megbámuljuk, mint a visszafelé játszott néma filmeket.
Egy szarvas az utcán!?
A tér közepén egy lépcsős szökőkút áll, vízszikrái áttetszők.
Az állat, szemmel láthatóan, ügyel minden lépésére.
Még mindig hátrafelé, a kút irányába halad.
Rajta kívül, minden mozdulatlan.
A vad eléri az első lépcsőfokot, patája koppan, hallhatóan.
Most sem néz hátra, föltolat a ragyás kőpárkányra,
föl a kiszáradt vízsugárra….
Az újság utolsó oldalán ez áll, idézem:
Szökőkúttal gazdagodott városunk.
A szoborkompozíció úgy illeszkedik a Fő tér összképébe,
mintha ezer éve állna ott.. Mintha ezer éve.
0 Megjegyzések