Kocsis Gabriella: Magány

Peronon állva, esőcseppek között,
vonatra várva, vastag felhők fölött.
Nap melenget, sugarát szórja puhán,
némán komoran nézek az emberek után.
Téged keres még szemem, lát néha.
Eszem tudja nem vagy itt, szívem béna.

Hosszú fényes sínpár, hosszú még az út.
Letérhetnék, a vonat visz zakatolva fut.
Üvegen át látom már emlékét a nyárnak,
ismerős még, de foszlik tova, mint a sűrű bánat.
Nincs út melyről letérve jó irány vezet,
végig járom most mit, nekem tervezett.

Sorsom kanyarog kopott városok között,
arcát látom még a házfalak mögött.
Ördögi torz pofával, sunyin lopva jár.
vicsorog gúnyosan, torzan nevetve vár.

Óriás kopott palástján minden oly silány,
Kezét nyújtva, utánam kap a csúf magány...