Rimanóczy Ildikó: Türelem

Nem adhattam még neked

az első fényre feltörő mosolyom,

mikor jóízű reggeleken

ujjam arcodon oson,

és álomittasan,

ha szemed felragyog,

füledbe súgom: boldog vagyok...

Ó, nem!

Ezt még nem tudhatod...

Nem érezhetted még, milyen,

ha álmodban hozzád ér kezem,

és sóhajod

tarkómon megpihen, s majd napközben,

ha emlékem megtalál,

sietsz haza,

mert tudod, hogy otthon újra vár...

De nem!

Még emléked sincs velem...

Nem hallhattad még

a csend-szimfóniát, mikor

ujjongva szárnyal a lét,

s múltja terhét

ledobva, fénylőn a mába lép,

mikor színek töltik be lelked,

s érzed,

hogy egy vagyok veled...

Jaj, nem!

Talán boldog sem voltál még...

Nem adhattam még mást

neked, csak illúziót,

azt, amelynek óriás szárnyai

beterítik

a szürkén ébredező várost,

csendben repülök most

forró árnyékodba,

és várok rád türelmesen...

Csak várom...

hogy álmodj velem...