Nagy Dalma: Vége örökre!

Síkságon vágtat a fekete szél, néha arcomba csap.

Előjött, és megint eltűnt.

Ez is csak egy újabb hazug pillanat.

Lélegzem, csak ennyi vagyok.

Néha érzem, hogy özönlenek a kődarabok,

s lehet már túl gyenge vagyok.

Szétszakadok!

Szétszakadok!

Nem szeretek én már senkit.

Sose szerettem!

Hiszen, csak most keltem fel ágyamból.

Túl későn ébredtem.

Először lépek a valóság hideg köveire.

Szemüveget tesz rám a szemek tükre.

Ülök, nevetek, nevetek.

Hisz én optimista vagyok!

Sírni csak nem fogok.

Megszülettél ember!

Ujjongnak bennem a tömegek.

Aludni sosem fogok.

Örökre felébredek.

A koporsóból feltámadt a hulla,

Helyébe egy élő fekszik vissza.

Eltemetjük az életképtelent.

S elő vesszük a régi elemet.

A működő képeset.

Boldog vagyok, Feketén izzik bennem az öröm.

A levegőt arrébb lököm, s elcsúszok.

Hát persze, hisz még járni sem tudok.

Összevissza téblábolok.

Ujjak a fák, a színek.

Arcomon lélegeznek a szemek.

Nevetek, nevetek.

Élek, itt vagyok!

Összerogyok.

Újabb csalódás volt, átverés.