Metz Ferenc: Menjetek tovább nélkülem!

Menjetek tovább nélkülem!
Ígérem, nem halok meg itt;
Csak megpihenni feküdtem,
De máris rohanok megint.

Előre! Ne nézzetek hátra!
Most kicsit leheveredek,
Ám ti ott elől, ti bátrak,
A győzelemig küzdjetek!

Hanyatló Nap felé lesek,
Egy sor fohászt súgok neki:
„Had nyugodjak én is Veled!”
Imámat nem hallja senki.

Nyugatról keletre nézek,
Ott masírozik a nagy had.
Köztük álltam nem is régen,
De hagyták, hogy lemaradjak.

Kényelmesebb itt a fűben,
Jó itt lanyhán elterülni,
Mint csatázni a sűrűben,
Vagy kardéleket kerülni.

Talán kissé kifáradtam,
De lehet, hogy csupán félek.
Talán magamat áltattam,
Hogy harc nélkül is van élet.

Nélkülem menjetek tovább!
Úgyse kellek már én oda.
Egyszer láttok újra soká,
S majd így neveztek: ostoba.

Hisz úgy is van, elismerem.
Balga vagyok és hasztalan.
Joggal taszít ki a sereg,
Mert harmatgyenge maradtam…

A sötét égre meredek.
Most még az is engem vádol.
Hát lehunyom a szememet,
De a szégyen elér bárhol.

Nem! Elég! Most van még esély!
Lendülettel felpattanok.
Maradt bennem némi erény,
Amibe kapaszkodhatok.

Ne tovább nélkülem! Megyek!
Szaladok, ahogy csak tudok.
Fejem előre szegezem,
És minden erőmmel futok.

Látom az oly dicső hadat,
Töretlenül menetelnek.
Mind saját harcába halad,
De én is megyek veletek!

Nyugvó Nap a horizonton,
Az imám felejtsd el végleg!
Sorsomat tovább nem rontom,
Hisz a harc maga az élet.

Menjünk tovább, már itt vagyok!
Sajnálom, hogy késlekedtem,
Többé már le nem szakadok,
S bárhová veletek megyek.