Dr. Jacsó Pál: Húsvét a széken

Álltam a széken, a sonkaillatú, üde tavaszban,
úgy tíz óra tájt, miközben köröttünk állt az idő.
Anyám a nyakkendőmet kötötte épp csokorba,
az asztalon keményítve fehérlett egy új terítő.
Rajtam vajszínű kabát, meg élére vasalt nadrág:
türelmetlenül, toporogva várva az ismeretlent,
fel sem fogva, hogy régen, majd jó kétezer éve
valahol délen, könnyekre fakasztották az Istent.

Kicsi a ház, mégsem voltunk ünnepi szegények,
egyszerű hétköznapokon boldogként gazdagok,
bennem lapultak elplántálva a távoli remények:
azzá legyek, akiben tán már végleg itt ragadok.
Közben cipőmet fűzve szavaltam mind a verset,
miket megtanultam, akkor még mások örömére,
nem sejtve, nyelek kedvkönnyet, annyi keservet,
s reméltem, bánatom nem marad a kései ebédre.

Tenyeremben lapult mosolyom mellett: a kölni,
szerezzek rám nevetőknek ma boldog délutánt!
Nem tudhattam, miket fogok az élettől örökölni,
jó utakat, vagy csak keresztbefutó egymásutánt?
Apámon kalap és elegáns ballonkabátos mosoly:
épp olyan, mint a még nem látott Gregory Peck,
- naftalinból jőve, így talán máig elkerülné a moly -
jártak az utcákon tömegével tiszta arcú emberek.

Apámat tisztelték-szerették (én aranyos voltam):
így elrepült gyorsan az az illatos, csodás délután,
azóta mennyi, de mennyi úton végigbarangoltam,
oly sokszor csak tapogatódzva járt kéz a láb után.
Nem éltem - bár volt, úgy reméltem - kétezer évet,
így bennem sem pátosz, sem nosztalgia nincsen.
Azóta elment mellettem már két emberöltőnyi élet:
értem, miért könnyezett akkor lenn délen az Isten.
Megosztás a Google Pluson

0 Vélemény: