Az égig érő megbékélt csöndet
a világ önző burjánzása dúlja fel.
Csillagok szórják a sugarakat, fénylenek,
a föld alatt a csontok: porladnak. –
Árvaságom kire bízzam,
ha nem nyílnak a tenyerek?
Befelé forduló arccal megbékélni nem lehet…
Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.
0 Megjegyzések