Debreceni Zoltán: A róna a képzeletem hazája

A képzeletem kicsi korában,
biztosan farkast és nyulat evett.
Mert nem hagy pihenni,
éjjel és nappal tekereg.

Bejárja a völgyeket a magas hegyeket,
nem bírom vissza tartani mindig csak tekereg.
A patak habjával énekli halkan a dalát.
A hegyekben alig halad,
nem szedi a lábát.

Csak a patak siet szaladva le a hegy ormán.
A sík rónán jön meg a képzeletem kedve.
Mert itt érzi jó magát nem a hegyekbe.
Itt boldogan siet előre,
a patak habjára rám sem hederítve.

A zöld réten,
erdőben énekli vígan,
hangosan a felhőkkel a dalát.
Itt a rónán elfeledi,
gondját és a baját.