Debreceni Zoltán: Koldus szíve

Ha már úgy érzed a bús lelked árva,
csak hallgass a szíved szavára.
Gondolj arra az ember társadra.
Akinek mindennap csak a magányos bánat a barátja.

Hajlék nélkül él a szabad ég alatt,
Az éhségtől a hasa korog,
a szegény koldus szíve a bánattól megszakad.

Könnyek úsznak az álmos csipás két szemébe.
Mikor az apró gyermekei fényképét fogja a koszos kezébe.
A koldusnak a családjáról ez az utolsó féltett kincse.
Szíve sajog a bánattól,
sír-zokog elkeseregve.

Szeressük őt is,
mert istennek ő is,
a kedves gyermeke.

Engem is sokszor porba sújtott az isten.
Lehet,hogy éppen ezért nem is nagyon hittem.
Sok évig vitáztam,szájaltam vele.
Gyakran elküldtem őt a semmibe.

Rá jöttem végtelen az isten türelme,
ha hiszel benne,
a szíved soha sincs elvesztve.