1.
Auramagzatburkot repeszt a tér, kipereg belőlünk az idő, beretvaélességű mutatóik gyalulnák a bőrt az apró álmokért – ami érkezésbe fogant – s nem a fájdalomért.
Habzószájjal vicsorít az éjszaka – epilepsziás rohamokkal törve az élőkre – élő hússzeleteket hasít gammasugárzásokkal csillagfogsora.
Lassú bogozásba kezd:
ideg és érhálókon szavakat szüretel
s ropogtatja majd a csontokat, mint a szűz havat a sarki expedíció.
Emlékeket présel a velőből – érzéseket szállítanak a véredények – rögként akad meg a szívben a kérdés:
Érezzük e majd az utolsó lépteket?
Ahogy szív magába a kvazárhasadék – ledobjuk szolgauniformisunk – és talpastól az életet – s, a pillanat tört része alatt:
Mártogatja ki…
belőlünk…
a fényéveket.
2.
Álmokkal tápoldatozott emberpalántákat nevel a bolygó. Felruházzuk magunk enteogén szolgauniformissal, testünkről legyalulja a fáradt idő a perforált auramagzatburkot, hogy az örökkéből szívjuk tüdőre a fénynyalábokat.
Felhőtenger partján ollózzuk az életet, s gyűjtsünk lélektarisznyánkba Ozorákokat, hogy a pszichedelikus hangjegyeken lenyirbálják a tömeghipnózis rongyát társadalmunknak.
Hogy felüdülten elheverészhessünk, s rideg üvegszemeinkkel nézzük, ahogy a földdíványkárpit fűcsomórojtjai szétkaparják a ragadozó macskákat a szelíd összkomfortos bolygószobában. S az elhasalt fatörzsek parkettahézagjaiba szemfényeket rejtsen.
Éjfekete vászonnal fedje be az asztráltesteket rálapuló zsályalevelekkel.
Majd nyissa megkorhadt ajtaját nyikorgással, s a világnak titkait – mit a lét bennünk kincsként rejteget – s szemrebbenés nélkül fedje és
köhögje fel,
nem létezik már…
a késő…
Auramagzatburkot repeszt a tér, kipereg belőlünk az idő, beretvaélességű mutatóik gyalulnák a bőrt az apró álmokért – ami érkezésbe fogant – s nem a fájdalomért.
Habzószájjal vicsorít az éjszaka – epilepsziás rohamokkal törve az élőkre – élő hússzeleteket hasít gammasugárzásokkal csillagfogsora.
Lassú bogozásba kezd:
ideg és érhálókon szavakat szüretel
s ropogtatja majd a csontokat, mint a szűz havat a sarki expedíció.
Emlékeket présel a velőből – érzéseket szállítanak a véredények – rögként akad meg a szívben a kérdés:
Érezzük e majd az utolsó lépteket?
Ahogy szív magába a kvazárhasadék – ledobjuk szolgauniformisunk – és talpastól az életet – s, a pillanat tört része alatt:
Mártogatja ki…
belőlünk…
a fényéveket.
2.
Álmokkal tápoldatozott emberpalántákat nevel a bolygó. Felruházzuk magunk enteogén szolgauniformissal, testünkről legyalulja a fáradt idő a perforált auramagzatburkot, hogy az örökkéből szívjuk tüdőre a fénynyalábokat.
Felhőtenger partján ollózzuk az életet, s gyűjtsünk lélektarisznyánkba Ozorákokat, hogy a pszichedelikus hangjegyeken lenyirbálják a tömeghipnózis rongyát társadalmunknak.
Hogy felüdülten elheverészhessünk, s rideg üvegszemeinkkel nézzük, ahogy a földdíványkárpit fűcsomórojtjai szétkaparják a ragadozó macskákat a szelíd összkomfortos bolygószobában. S az elhasalt fatörzsek parkettahézagjaiba szemfényeket rejtsen.
Éjfekete vászonnal fedje be az asztráltesteket rálapuló zsályalevelekkel.
Majd nyissa megkorhadt ajtaját nyikorgással, s a világnak titkait – mit a lét bennünk kincsként rejteget – s szemrebbenés nélkül fedje és
köhögje fel,
nem létezik már…
a késő…
