Zsuponyó Gábor: Csillagszóró

A hídnál kezdődött minden:
 - Az vagy -  amit magad előtt mélyen látsz.
Tudatom alól felszakadó pszichészeméremszirmok
melyen át vigyázod lelkem, - poklosan lágyan játssz. -
Hogy szemgödrünkből felszakadhasson
kívánatosságos erotikával forrósított tükre, s pupillahasadékunk varratdekoltázsán
megmártózzon selymes kebeltűkbe.
Hisz életünk tűrésnyi, végtelen hallucináció,
melyet tudatnedves kézzel még sohasem fogtunk…
De gerincszálaink velőerdeinek spirállombjai alatt
indákkal kocsányosan létezésbe fontunk.
S markunk felkapaszkodna, - hogy másszunk, -
s leljük meg az űrkoponya zuhatagos porcelánfalát.
 - Hogy magunk megtaláljuk önmagunk, s ha kell odaát... -
Odaát, a fény mögött! Amit összegyűjt a nagyító,
Míg leég csillagszóró szemünkben a tekintetszikra,
s lesz már csak halványan vakító.