James Dashner könyve, Az útvesztő újabb remek példánya azon
fantasyknak, amelyekben az emberek a gyerekek kezébe helyezik a világ
sorsát, csak előtte még egy kicsit megkínozzák őket, bár ők ezt szimplán
próbának vagy tesztnek hívják.
Egyetlen
éjszaka alatt olvastam ki Az útvesztőt, mert nem bírtam letenni és
elaludni úgy, hogy nem tudom mi lesz Tomék sorsa. Őszintén bevallom nem
nyugodtam meg az utolsó oldal után, sőt, alig várom, hogy megérkezzen a
trilógia második kötete. Annak ellenére, hogy ifjúsági-, kalandregényről
van szó, ne egy negédes, egyszerű fantasyba ültetett mesét képzeljünk
el, amelyben 11-17 éves tinik futkorásznak holmi útvesztőben a kiutat
keresve. A társadalmi és morális kérdések, hasonlóan Orson Scott Card
Ender árnyékában című regényéhez, itt is erősen jelen vannak.
A történetet végig a főhős, Tom szemén keresztül látjuk, aki egy
fémdobozban érkezik meg a Tisztásra. Nem emlékszik semmire, csak a
nevére. Nem tudja hány éves, hogy néz ki, vagy hogy hányas a lába, kik a
szülei, vannak e a barátai – vagyis a múltja szinte teljesen homályos.
Mikor kinyílik a doboz ajtaja egy tucat tizenéves fiú kirángatja egy
furcsa helyre, amit körös-körül fém falak határolnak. Hiába
kérdezősködik, a fiúk titkolóznak, és a fura szleng, amit beszélnek, sem
segít neki megérteni, hogy sem sokat segít megérteni, mégis hova
került és mi történik vele. Idővel azonban szép lassan helyére kerülnek a
dolgok. A Tisztás egy védett hely, a falak éjszakára bezáródnak, így
nem tudnak bemenni a siratók, amik óriási gépszörnyek, és
értelemszerűen, mint minden szörny, emberekre, vagyis rájuk vadásznak. A
falakon túl az útvesztő található, amiből elviekben létezik kiút, ezt
kutatják minden nap a futárok, és bár már két éve folyamatosan járják az
utakat még nem sikerült találniuk semmit. A táborban mindenkinek megvan
a saját feladata: nyesőként (hentes), ekézőként (földműves),
lögybölőként (takarító) vagy épp zsákolóként (sírásó) dolgoznak.
A regény egyik érdekessége a fiúk által létrehozott mini társadalom,
ami mondhatni tökéletesen üzemel. Vannak főnökök, beosztottak, és
természetesen az unszimpatikus elégedetlenkedők sem hiányoznak. Olvasás
közben sokaknak eszébe juthat Verne Kétévi vakációja is, mert bár mások a
körülmények, azonban a rendszer, ahogy a tinik megszervezik az életüket
roppant hasonló. Ebbe a világba csöppen Tom, majd a következő napon egy
lány is, Teresa, aki elindította a Végzetet. Gondolom ebből mindenki
sejti, hogy ez bizony semmi jót nem jelent.
Ahogy haladunk előre a történetben úgy merül fel bennünk egyre több
kérdés: mi ez az egész, valami őrült valóságshow vagy valami
kísérlet? Miért csak fiúk vannak a Tisztáson? Mi történhetett kint a
való életben, ami ezt az elmebeteg játékot eredményezte? Utóbbiról az
utolsó oldal elolvasása után sem tudunk meg sokkal többet. Szó esik
valami járványról, napkitörésekről, egy csomó halottról és egy
tudóscsapatról, akik megpróbálják megmenteni az emberiséget a gyerekek
„kiképzése” által, de azt, hogy pontosan mi miért történik inkább csak
sejteti az író, mintsem pontosan megmondaná. A sorozat első része
leginkább csak kérdéseket vet fel, de a válaszokkal adós marad. Bár
hőseink nagy veszteségek árán végül kijutnak az útvesztőből, valójában a
szabadságtól még nagyon messze vannak. A teszt folytatódik, következik a
második szakasz, a trilógia második kötetében.
Az útvesztő a Cartaphilus Kiadó új sorozatának, a Carta Youngnak az
első tagja, ami kifejezetten a fiatalabb olvasókat célozza meg. Az
útvesztőt azonban bátran ajánlom az örökifjú kaland és fantasy
regényeket szerető közönségnek is.
írása - 2012. július 27.
0 Megjegyzések