Bibliográfiát ajánlani a nagyközönség figyelmébe? Miért is ne!? Az ötszáz oldalnyi gondos adattár az értő, érdeklődő olvasó számára valóságos nemzedéki regényként nyitja meg magát. A magyar színjátszás hat-hét emberöltőjének krónikájaként.
Legszívesebben bőségesen idézném mindazt az elismerést, melyet recenziójában Bíró-Balogh Tamás rögzített képernyőre a hazai bibliográfia-tudomány kiemelkedő személyiségéről, Lakatos Éváról, A magyar sajtótörténet válogatott bibliográfiája, 1705–1944 közreadásának örvendve 2010-ben (a cikk könnyűszerrel megtalálható a világhálón). De a jelen színházi adatbázisról szólva a lektor, szerkesztő Sirató Ildikó is hasonlóképp fogalmaz e jelentősen bővített, javított második kiadást útjára bocsátva a Savaria University Press műhelyéből (az első kiadás 1993-ban látott napvilágot, s ma már alig elérhető). Lakatos Éva „szakismerete és szorgalma felülmúlhatatlan, szakmaszeretete és kollégái iránti elkötelezett tanító-nevelő attitűdje tiszteletre és csodálatra méltó” – olvassuk.
A könyv nem hideg, holt adatokat sorakoztat. Lehet töprengeni például, hogy az a Sárvári Nusi művésznő, akinek fényképét 1919-ben közölte a soproni Fáklya, azonos-e Juhász Gyula „örök Annájával”? Sárvári Anna nevét hiába keressük az 1994-es Magyar Színházművészeti Lexikonban; kevés információ áll rendelkezésünkre róla. S ha már egy nyugatos költő neve jött szóba: Ady Endre, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Tersánszky J. Jenő és az első nemzedék számos más nagysága is felbukkan valamely okból a kötetben. Mivel ez sajtó-, s nem teátrumi könyv, a színésznevek ritkábbak az írók neveinél.
Az ismeretlenség homálya is lehet regényes. A Táltos Szombathely lapja volt az ezerkilencszázhúszas évek elején (hogy nehezítse a bibliográfus dolgát, egy időben ugyane címen, de színházi tartalom nélkül, közgazdasági irányultsággal publikálták). Lakatos Éva adalékként közzétesz egy 1992-es hivatkozást, Merényi László Vidékről jöttem című írását, mely a szerző 1922-ben – akkor hetven éve – kiadott novellagyűjteményéről és a Táltos mindennapjairól, munkatársairól emlékezik meg.
A históriailag beszédes korai (nagyjából a kiegyezés vagy a millennium előtti) adatok, a „boldog békeidők” színházi orgánumai, majd a II. rész (1921–1948) tárháza más és más közelítéseket, konklúziókat enged meg. Az I. világháború után, a film előretörése folytán a szaklapok egy része társította a mozit a színházzal (mintegy húsz Színház és Film, Színház és Mozi stb. című lapot indítottak el a szerkesztők). Hasonlóképp megélénkült akkoriban a Színház és Sport összekapcsolás (ilyen című kiadványunk öt volt, Kaposvártól Székesfehérvárig).
A kötőszavas címösszetételek: Színház és Divat, Színház és Élet, Színház és Művészet, Színház és Társaság, Színház és Varieté, Színház és Zene, Színházak és Mulatók stb.) ugyancsak népszerűek. A nevezetes, máig emlegetett Színházi Élet (persze nem az, amelyik Szabadkán, illetve Szatmárnémetiben élt tiszavirág-életet), a leginkább Incze Sándor szerkesztői tevékenységéhez kötött, szépirodalmi alkotásokat is bőséggel közlő (és szépírói művekben sokszor megörökített) lap évtizedeinek tartalmi részletezése (rovatok, rovatvezetők stb.) önmagában is színielőadással felérő filológiai „látványosság”.
A folyóiratok fennállásának ideje-időszaka, a lapok műfaji önmeghatározása, szerkezeti beosztása, munkatársi gárdája, lokális és országos beágyazódása, új lapalakulatokba történő elmozgása: mind-mind egy-egy mozaikdarab a magyar színháztörténethez. A lényegi és a periferiális folyamatok keveredve, életszerű teljességükben bontakoznak ki. Szaklap és élclap, rangos orgánum és brosúra, tudóskodó és humoros nyomtatvány demokratikus egymásmellettiségben él a bibliográfiában. Gondos tanulmányozás új összefüggésekre világíthat rá, s a színháztörténet iránt nyitott fiatal kutatóknak rengeteg tanulmány- és szakdolgozati témát szolgáltathat.
Magam elsőként a máramarosszigeti Nyári-Színkör című 1907-es kiadványt kerestem (példánya ennek is ismeretlen. Nagyon sok egykori színházi nyomtatványunk lett az enyészeté, még az újabbakból is kevés a megfelelő számú teljes sorozat – ha egyáltalán létezik). Birtokomban van ugyanis egy hajdani plakát, mely szerint a korábbi társintézmény, a máramarosszigeti műkedvelő Nyári Színház 1896. május 11-én, hétfőn „ezredévi ünnepi előadásként” az Ezer év című egyfelvonásos drámai költeményt is műsorra tűzte. „Írta: Várta.” Máig nem sikerült kinyomoznom, ki bújhatott meg a „rímelő” szószerkezet hazafiasan csengő álneve mögött. (Lakatos Éva szerzői és művésznevek feloldását is közli olykor.) Várta művében a Hon Géniuszt Ritterné Riesenberger Emma játszotta. A dédanyám. A fénykép, amelyet őrzök róla, ugyancsak jelmezben ábrázolja, amint épp egy népszínműben domborít.
A személyesség, személyes kötődés mint a szakma, a hivatás, a lankadatlan munka iránti érzelmi hajtóerő, Lakatos Éva bibliográfiájának megalkotását is ösztönözte. A könyv ajánlása ugyanis így szól: „Üknagyapám, Szigligeti Ede emlékére”.
Szerző:
Tarján Tamás
Tarján Tamás
){kind=link}
0 Megjegyzések