Az ízlés vállalása - Kacér romok - kritika

Nehéz dolga van az embernek, ha olyan könyvről igyekszik röviden írni, amely más szövegekről ad számot – ráadásul igen terjedelmes és összetett módon. Harmath Artemisz első kötete, a Kacér romok ilyen könyv, így nem könnyű összefoglalást adni róla úgy, hogy közben szerencsésen elkerülje az ember azt a csapdát, mely azzal fenyeget, hogy egy-egy részt (szerzőt) vagy épp szöveget kiemeljen, előtérbe helyezzen, hiszen nem ez a feladat

Ugyanakkor könnyű is, mivel – jelen esetben – olyan szövegegyüttessel van dolgunk, amely valamiféle határmezsgyén mozog, már ami a nyelvi megformáltságot illeti. Nem hiszem, hogy sokan olvasnának ma, a szorosabb szakmán kívül, olyan köteteket, melyek elméleti módon közelítenek mondjuk egy adott életműhöz, hiszen az biztos, hogy az ilyen szövegek megértéséhez nem elegendő feltétlenül a puszta elolvasásuk; elméleti jártasságra (is) szükség van/lehet.

Harmath Artemisz könyve bizonyos értelemben ellentmondani látszik ennek, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy olyan szövegeket is magában foglal, melyeknek tartalma-mondanivalója sokkalta könnyebben hozzáférhető, s  méghozzá nem azért, mert a szövegek kevésbé kidolgozottak volnának, vagy épp nincs meg az a kutatási háttér/ hivatkozási apparátus, mely alátámasztja és kiegészíti őket – hanem egyszerűen csak nyelviségükben talán igazodnak egy olyan igényhez, mely az ilyen témájú-tematikájú textusokat egy kissé szélesebb körre bízná. Amennyiben igaz ez, akkor talán két alapvető okot határozhatunk meg; elsőként azt, amit a könyv előszavában, egyfajta (elő)magyarázatként a szerző ki is emel, hogy „önkényesen” válogatott a kortárs lírából, azt kívánva kiemelni ezzel, hogy „[...] hiányoltam és hiányolom a jelenkori irodalomkritika túlnyomó többségéből az önmagában konzekvens ízlés vállalását. Nyelv- és irodalomelmélet alapon ugyan szinte bármilyen költői jelenségről hosszú értekezést lehet írni, azonban nem biztos, hogy érdemes. […] Fontosnak tartottam, és ez talán válogatásom leghiúbb szándéka, hogy nyíltan gyakoroljam az irodalomkritika és -tudomány ízlésalapú szelektív funkcióját. Ezzel esetleg leheletnyit hozzájárulhatok a számomra értékesnek tartott művek újrafölfedezéséhez.” – Igen, mert Harmath Artemisz ebben a könyvben egyértelműen a fölfedezést tűzte ki célul, méghozzá olyan szerzők bizonyos szövegeinek vizsgálatát végezve el egy könyvben, akik – mondjuk nyelviségükben – nem feltétlenül állnak közel egymáshoz. Ezzel is erősítve az „önkényességet”, egyben rámutatva arra; milyen jól megfér egymás mellett két külön generációt és egészen más nyelvi világot képviselő lírikus. De persze nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy jelen esetben egy tanulmánykötetről van szó, ahol is olyan szerzők nagyon is komoly fejtörést okozó szövegei lesznek vizsgálat tárgyává, mint Borbély Szilárd, Kukorelly Endre, Marno János, Térey János vagy épp Tóth Krisztina.

Emlékezés, és ennek szövegbeli megjelenése, kifejeződése, tér és idő viszonya – központi elemek ezek a szövegek vizsgálata szempontjából, mind Borbély Szilárddal, mind pedig Térey Jánossal kapcsolatosan. Utóbbi szerző szövegeivel összefüggésben például meglehetősen izgalmas az a pont, ahonnan Harmath Artemisz kiindul: miszerint az általa leírt, és szövegekben megformált bizonyos terek a valóságban is bejárhatók; „[…] Térey Jánost már a kezdetektől foglalkoztatják azok a poétikai megoldások, amelyek a tér hierarchikus felépítéséhez mint modellhez, és egy irodalmi szövegben mint térben való tájékozódáshoz köthetőek.  […] költészetének problémafölvetése legtöbbször a tér-tematika és a ciklusépítkezés dimenzióit az emlékezés aktusával köti össze.” – Harmath Artemisz itt logikusan és tisztán vezeti végig, hogy a szövegekben megjelenő terek hogyan, milyen módon, és milyen célból rendelődnek egymás mellé, s hogy csak egy apró szegmenst emeljünk ki; a memóriának milyen komoly szerepe van az (önismeret) önazonosság kialakításában és megőrzésében.

A középgeneráció tagjainak munkásságáról szóló tanulmányokat követően találunk egy szöveget a könyvben, mely Lanczkor Gábor Vissza Londonba című kötetével foglalkozik. Amikor arra utaltam, hogy olyan szövegeket is tartalmaz a könyv, mely nem feltétlenül a tanulmányok elvont, elméleti nyelvén szólal meg, elsősorban erre az írásra gondoltam. Itt a szerző egy esszéisztikus nyelvet használva kíván közelebb kerülni a kötetben található hatvan vershez és magához a témához (témákhoz); s a képleírások, - kommentárok értelmezéséhez ez egy sokkalta járhatóbb és tisztább út, amelynek végén a kötettel kapcsolatosan erre a felismerésre jut: „A Vissza Londonba olvasásakor leszűrhető egyik legmeglepőbb következtetés a nyelvelméletnek azt a tételét fordítja a visszájára (s ezzel, persze, még nem cáfolja), amely a vizuális jelentéseket csak nyelvileg, csak a nyelvben felfoghatóként tételezi. Ezzel a könyvvel kezünkben ugyanis rendszeresen éppen fordítva járunk el: a szöveghez kell elképzelnünk valamely képet, hogy a mondat jelentésessé váljon.”

Az utolsó szövegben pedig Lovasi András dalszövegeiről ír, „nem rettenve vissza attól, hogy a dalszövegekben felfedezze a költészetet.” – ahogyan Márton László nyilatkozik a könyv hátoldalán. Feltehetőleg sokan töprengenek azon, hová is helyezhetők a dalszövegek, s hogy mitől is költészet a költészet, hol van a határ, s hogy jelen esetben nem lekicsinylő-e pusztán dalszövegeknek minősíteni a Turisták bárhol című album szövegeit. Ilyen kérdésekre is választ keres Harmath Artemisz ebben a meglehetősen sokszínű, izgalmas tanulmánykötetben. Izgalmas tanulmánykötet? – szokatlan ezt leírni, de marad, az biztos.

Szerző:
Szöllősi Mátyás