Szklabonyán született, 1847. január 16-án.
Apja Mikszáth János bérlő és kisbirtokos, anyja, Veres Mária családjából jeles evangélikus lelkész ősöket mutathat fel.
Tízéves koráig szülőfalujában élt, boldog gyermekkorának élménye egész pályáját végigkísérte.
1857-63-ban a rimaszombati protestáns algimnáziumban, 1863-66-ban a
selmecbányai evangélikus líceumban tanult. Részt vett az önképzőkör
munkájában, verseket, elbeszéléseket írt. Az érettségi után néhány
félévig „mezei” joghallgató a győri jogakadémián (budapesti jogászkodása dokumentálhatatlan).
1869-ben a Fővárosi Lapokban kezdett publikálni, népies-didaktikus írásokat közölt az Igazmondóban és egyéb budapesti, illetve nógrádi lapokban.
Az 1870-es évek elejétől Mauks Mátyás szolgabírónál volt esküdt, majd ügyvédgyakornok Balassagyarmaton. 1871-ben meghalt apja. Ami a lelket megmérgezi című novellájával megnyerte az Igazmondó pályázatát.
1873-ban Pestre költözött, július 13-án titokban, a Mauks család
beleegyezése nélkül összeházasodott Mauks Ilonával, korábbi
principálisa leányával.
1873-74-ben újságíró és szerkesztő Budapesten (Hasznos Mulattató, Lányok Lapja, Magyar Néplap stb.). 1874-ben jelent meg első kötete (Elbeszélések), és halt meg néhány hetes korában első gyermeke.
1875-ben írásaira nem talált kiadót, anyagi gondjai egyre nőttek.
Felesége megbetegedett, s hazautazott szüleihez. Mikszáth ekkor, hogy a
nélkülözésektől megkímélje, kierőszakolta a válóper megindítását.
1875-78-ban magányosan, betegen és hihetetlen nyomorban élt a fővárosban. 1878. augusztus 1-jétől a függetlenségi párti Szegedi Napló újságírója lett. Kákay Aranyos No. 3. álnéven kiadott két publicisztikai kötetet (Még újabb fény- és árnyképek 1878; Szeged pusztulása 1879).
1880 decemberében Pestre költözött. 1881-től negyedszázadig a Pesti Hírlap munkatársa.
1881-82-ben megjelent két sorsfordító novelláskötete: A tót atyafiak és A jó palócok.
1882-től a Petőfi Társaság, 1883-től a Kisfaludy Társaság tagja.
1882. december 31-én újra feleségül vette Mauks Ilonát. Házasságukból három fiúgyermek született: Kálmán, Albert és János.
1887-től kormánypárti képviselő Illyefalván, 1892-tól Fogarason.
1889-től az MTA levelező, 1905-től tiszteleti tagja.
1896-ban a Budapesti Újságíró Egylet elnöke. Önállóan is próbálkozott lapkiadással: Magyarország és Nagyvilág, Magyar Ifjúság, Országos Hírlap. 1888-tól a Singer és Wolfner-féle éves Almanach, 1902-1910-ben a Magyar Regényírók Képes Könyvtára szerkesztője.
1904-ben megvette Szontagh Pál horpácsi birtokát.
1910. május 16-án tartották országos jubileumát.
1910. május 28-án hunyt el Budapesten.
Politikai nézeteit nem is közszereplése, hanem egész életműve, s
különösen karcolatai, rövid írásai rajzolják ki: a nemzetiségi kérdés
megoldatlanságából adódó feszültségek, ebből következően a monarchia
szükségszerű felbomlása, illetve a háború kitörése. Felmérte azt is,
hogy nincs igazán erős, karakterisztikus vezető rétege az országnak.
Magyar prózatörténeti megközelítésben a Jókai-hagyomány folytatója,
de kiszűri Jókaiból, ami annál idejétmúltan romantikus, s azt teszi fő
prózaszervező elvvé, ami Jókainál másodlagos, az epizódelemeket, az
életképet és legfőképpen az anekdotát. Az anekdota, illetve az
anekdotikusság meghatározza a műfajválasztást: legértékesebbek
kisepikai alkotásai, melyeknek középpontjában egy-egy hosszabb-rövidebb
anekdota áll; szerkesztésmódját: nincs szigorú zárt kompozíció,
regényei többnyire anekdoták laza füzérének hatnak, összefüggésben a
folytatásokban történő megjelenéssel is; stílusát, mely az élőbeszéd
imitációján alapul, a szóbeli előadásmód stilizációja. Nyelvében
eltávolodik a romantika pátoszától, de távol áll tőle a naturalizmus
kilúgozott beszédmódja is. Vonzódik a népnyelv fordulataihoz is
(közlésmódok, népi bölcsességek), anélkül, hogy mindez modorossá válna.
Művészete nem állja a versenyt a XIX. századi nagyepika
klasszikusaival, hiányzik Mikszáthból e regények társadalmi és emberi
teljessége, a zárt kompozíció, a lélekrajz és jellemváltozás
árnyaltsága és analízise, de a XIX. század utolsó harmadának
Magyarországáról Mikszáth műveiből kapjuk a legpontosabb képet. Sorra
veszi a különböző társadalmi rétegeket, s akarva-akaratlanul azt
vizsgálja, melyik képes helytállni az országért. Az összes réteg közül
leginkább a dzsentri, a középnemesség foglalkoztatja. A reformkorban,
illetve a szabadságharcban játszott szerepe folytán ez az a réteg, mely
leghitelesebben vezethetné az országot. A passzív ellenállás, illetve
az önkényuralom ezt a réteget lehetetlenítette el legjobban. Az
újrapolgárosodó Magyarországon tőke híján az adminisztrációban
kaphattak helyet, s ebből fakad ellentmondásos szerepük is. Mikszáth
viszonya kettős a dzsentrihez. A polgárosodó Magyarországon egy élhető
kultúra és életforma hordozói, ellentétben a polgári világ racionális
és merkantil szemléletével életvitelének egyhangú szürkeségével.
Szatirikusan ábrázolja viszont azt a törekvést, igyekezetet, ahogy a
történelem fordultán is felszínen akarnak maradni, fogyó erkölcsi és
még kevesebb anyagi tőkéjükkel. A mikszáthi világlátás kettősségéből („Más szemével másként is lehet látni”)
fakad a többi társadalmi réteg megítélése is. Elismeréssel adózik a
Tóth Mihály-i polgártípus töretlen munkakedvének, erkölcsi
puritanizmusának és tisztességének. A fekete városban viszont
fölmutatja a látszólag következetes polgárerkölcs árnyoldalát, a
sokszínű világot elszürkítő, az életet egyirányúsító törekvést.
A parasztságot - különösen első két kötetében - abban a
történetfejlődési pillanatban ábrázolja, amikor az első világ
természetes, panteisztikus világába betör a második világ, a pénz
hatalma, s erre a kihívásra a hősök különböző módon válaszolnak.
A XIX. század utolsó negyedének meghatározó epikai műfaja már nem
elsősorban a nagyregény, hanem az egység hiányát, a dolgok
viszonylagossá válását jobban tükröző novella. Mikszáth életművének
művészileg legértékesebb vonulatát a kisepikai alkotások adják. Ily
módon az írói törekvés párhuzamba állítható a világirodalom fő
áramlatával.
A modern próza ízlésirányának változásával, az újfajta
regénytechnikák megjelenésével Mikszáth művészetét az
irodalomtörténészek visszautalták a megkésett magyar fejlődés címszó
alá. Mikszáth újrafelfedezése az 1970-es évek elején induló fiatal
magyar prózaírók részéről történik meg. Az idejétmúltnak tartott
anekdotikusság, nyelvi és világképi intimitás rehabilitálta -
kiegészülve természetesen a modern próza vívmányaival - az anekdotát.
Esterházy Péter Termelési regény - kisssregény című művének a
főszöveget értelmező jegyzeteiben feltűnik Mikszáth alakja is, együtt
sörözve az íróval. Temesi Ferenc Por című szótárregénye a múlt és jelen
Szegedének anekdotákban fölvázolt históriája. Mészöly Miklós -
másfajta írói és világképi attitűddel - filozofikus mélységűvé tágítja
az anekdota lehetőségeit.
Első elbeszéléseiben még erőteljesen jelen van a pesti utca, a
nagyvárosi nyomorúság. Kísérletezett az egzotikummal, a népies
tónussal, a nyelvi drasztikummal. De már megjelentek a későbbi jellemző
témák: a pusztuló nemesség, a „lengyelkedés”, a megyei adomák, az értékek viszonylagossága, az anekdotikus ábrázolás stb.).
A tót atyafiakban a népélet tragikus és artisztikus
szemlélése sokkal inkább rokonítható a kései Arany
balladaköltészetével, mint bárminemű regionalizmussal, folklorizmussal
vagy szociális igazságkereséssel. A jó palócok kis történetek
tudatos kompozíciója. Számos forrásból eredő és több helyszínhez
köthető zsánertörténetek szerveződnek egységes ciklussá. Azt az írói
meggyőződést sugallják, hogy a halál nem egyenlő a pusztu1ással, de azt
is, hogy a sors független az emberi akarattól. A palóc történetek
gyűjteménye a romantikus népiesség záró darabja.
Ezután fordult Mikszáth a számára legizgatóbb és legjobban ismert
réteg, a nemesi középosztály felé, hogy ennek tragikus vagy humoros
hanyatlástörténeteiben fogalmazza meg mindazt, amit a magyar
történelemről és az ember lehetőségeiről írói tapasztalatként önmagában
fölhalmozott. Ekkortól vált uralkodóvá az a hangnem és stiláris
jelrendszer, amely a hagyományos magyar adomázó-társalgási és ironizált
mesélő stílust, az élőszó utánzását tekinti az ábrázolás legfőbb
meghatározójának.
Első idevágó kísérlete a Nemzetes uraimék 1882-83, ahol már megjelent a „különc”
típusa mint az idő és az érték ellentmondását tükröző történelmi és
társadalomlélektani szerep. A különc a jelenben élő múlt, akinek
erényei és vétkei csak a melankólia és az irónia, az elégia és humor
egyidejű jelenlétével szemlélhetők és ábrázolhatók méltányosan.
A Beszterce ostroma 1894 attól élesebb paradigma, hogy itt a
társadalmi (kisvárosi és vármegyei) közeg olyan környezetként jelenik
meg, amely egy bizonyos határig hajlamos elfogadni a rögeszmét (ha
megfelelő presztízs és hatalom képviseli), s csak akkor fordul ellene,
amikor az már alapvető érdekeit sérti.
Az utolsó századnegyed jókais és népszínműves-operettes ízléséhez is
igazodva - folyamatosan írt történelmi tárgyú regényes műveket (A két koldusdiák 1885; A beszélő köntös 1889; Szelistyei asszonyok 1901; Akli Miklós 1903
stb.). A múltban egyrészt az idillt kereste, gyakran hangsúlyozva,
hogy a történelem csak kulissza a meséhez és a meséléshez. Másrészt
jellemző, hogy nem választott heroikus pillanatokat és helyzeteket a
múltból: számára az „álló idő” és az ott termő
abszurditások az izgalmasak. 1905-ben írta azt a művét, melyben a
romantika eszköztárából vett elemek (titkok, kincskeresés, homályos
származás, legendák, fétis, fenyegetett idill stb.) a
legharmonikusabban elegyednek azokkal a tapasztalatokkal, amelyeket a
felvidéki kisvárosi létmódról felhalmozott: a Szent Péter esernyője világszerte népszerű volt.
Publicisztikájában Mikszáth a századvégi parlamentarizmus
legkiemelkedőbb krónikása. Parlamenti tudósításaival utánozhatatlan
műformát alakított ki. A polgári erkölcs, plebejus érzület, a demokrata
és liberális alapeszmék határozták meg szemléletmódját. Az Új Zrínyiász 1898
zsurnaliszta teljességét adja Mikszáth korkritikájának: itt a
fantasztikum mint epikus fikció lehetővé teszi azt, hogy mellőzze a
lélektani hitelesítést és árnyalást, valamint a Don Quijote-izmussal
együtt járó elégikusságot - ezáltal az idősíkok szembesítése
kíméletlenné válik. Mikszáthot foglalkoztatta a valóság és a mesélés
viszonya, az igazság és a szépség együttállása vagy ellentéte és a
nyelv magyarossága (mint a nemzeti észjárás tükrözője). Kedvvel
állította szembe a „fotográfus-féle rideg igazságot” a művész igazságával. Jókai-életrajza 1906 is elsősorban az íróegyéniség összetevőit elemzi, és az írás titkait kutatja.
Legjellemzőbb művei, a nemesi középosztály értékvesztését és
lecsúszását bemutató regények, egyszerre állnak az adomázó mesélés és a
kíméletlen létkritika jegyében. Három legfontosabb idevonható nagyobb
munkája: a Gavallérok 1897, a Kozsibrovszky üzletet köt 1905 és a Noszty fiú esete Tóth Marival 1906-07. Mindhárom mű témája a házasság -a szegény , de presztízsértékekkel még rendelkező dzsentri „reparációjának”
legkézenfekvőbb módja. Mikszáth az utóbbiban vall a legkeserűbben a
kor szerepkényszereiről, presztízs és korszerűség, tradíció és morál
ellentétéről, a humánum kiszolgáltatottságáról, arról, hogy egyetlen
olyan társadalmi réteg sem létezik, amely távlatot és viselkedési
mintát kínálhatna.
Utolsó korszakának, a századelő tragizálódó világképéhez és
szecessziós ízléséhez is kapcsolható alkotói szakaszának nyitányát
olyan regények jelzik, mint a Különös házasság 1900 és a Sipsirica 1902.
Mikszáthban mindig volt hajlam a valóság kegyetlen és morbid elemei
iránt, de ezeket korábban legfeljebb stiláris ellenpontokként hagyta
érvényesülni. Kései írásai viszont egy olyan tragikus világképet
körvonalaznak, amelyben egyszerre vannak jelen a hagyományos 19.
századi magyar végzettudat és a modern polgári katasztrofizmus elemei.
Utolsó nagy műve, A fekete város 1910 olyan örökös
csapdahelyzetként ábrázolja a magyar történelmet, amelyben a végzetes
boldogtalanság legalább annyira természetes, mint a mindennapok
kiszámíthatatlan abszurditása.
Kései novellái - jóllehet zömük falusi közegben játszódik - a
polgári civilizáció egyetemes válságáról beszélnek, a lét permanens
fenyegetettségéről, az ártatlanság és a szépség kiszolgáltatottságáról (Méretlen hús Tóthéknál, Maguktól támadt mesék, Piros harangok).
Forrás: Kulturális Enciklopédia
){kind=link}
0 Megjegyzések