Kis lakomnak háza tája
egy: a kertem udvarom,
szélessége, hosszúsága
épp, hogy lábam nyújthatom.
Elöl van a postaláda
meg egy birsalmabokor,
melyről őszi szelek szárnya
mindent zölden lesodor.
Vén kerítésünk alá fut
inda, virág, zsenge fű,
fűvágáskor a haláluk
unott és egyöntetű.
A ház mögött kacskaringó
keskeny mezsgyenyom vezet,
fölé árnyat lomhán ringó
hatalmas fám lombja vet.
Törzse mint egy antik oszlop:
egy pár gerendányi ág,
mint levéltől, ágtól fosztott
természetes hintaágy.
Fenti sűrű, mély-zöld lombja
ágas bogas árnyat önt,
mint egy óriási gomba
megvéd, mikor szél dühöng.
Verőfényes, derűs nappal
enyhe, hűvös árnyat ad,
bánatomban megvigasztal,
nyugtat, gyógyít, elragad.
Új Zéland pohutukáwa
virága és lombja zöld,
mégis a legforróbb nyárra
vérszínű palástot ölt.
Szépségét is ingyen adja
e háztáji bíboros,
vérét gazdagon hullatja
szőnyeggé, mely vérpiros.
Telkünk bűvös ereklyéje
s örök ura is talán,
szálljon fenségéből béke,
szépsége s árnyéka rám!
0 Megjegyzések