Szótlan ülök egy régi, kopott padon,
s a közös jövőnkről ábrándozom.
Nem tudom h te mit is érzel,
hogy szeretsz, én csak remélem.
Lassan a nappalból éjszaka lesz,
Lassan a világosból sötét,
de én a padról nem állok fel,
mert a szerelmedre várok s érzem jönnie kell.
Reménykedek s te lehet hogy most kinevetsz,
de csak azért mert nem tudod még mi az igaz szerelem.
Szótlan bámulom a sötét eget,
s abban reménykedem hogy talán egy nap még velem lehetsz.
Bár még te olyan nagyon távoli vagy nekem,
s még rám is vár még sok ismeretlen.
De egynap két karodban csendesen füledbe súgom majd: SZERETLEK,
és csak tovább remélek hogy talán velem is maradsz örökre!
0 Megjegyzések