Kocsis Gabriella: Liánok nyomán

Hangtalan léptél hajnal ajtaján,
jöttél eső mosta ruhád szagán.
Érződött még tél vagy nyár lehelete,
pedig tavaszt vártunk rég,
hol évszakok már nincsenek,
hely sem volt ruhádnak még.
Dobtad szőnyeg puha rojtján,
hulltál ölembe némán.
Köszönés ragadt szobám falán,
tested párája belém ivódott szagán.
Tarkómba simított kezed,
hajam fésülte emlékezet.
Bomlott ingből vállam bőrén,
liános rajzolat hagyta nyomát.
Így tenyered érint virágot,
velem sosem látott világot,
csókjaid parazsa éleszt csatát,
izzó izomba takarva temet alád,
míg ruhám leolvad lepedőm hamván.
Fénytelen lépeget sóhaj,
torkodba ragadt sikolyba,
remegve feszül ölelésbe omolva,
örök emléken haldokolva.