Hegek irdalta füstszínű képem
tengerek titkát őrzi kardfogú
tigris szikrázó szeme néz vérben
áll az állat fegyvere önjogú
pusztulást enged maroknyi népen.
Bordal pendül szék ház terpeszt csengő
forint hint rád bíbor herpeszt rezgő
nyáron levél kókad hullik zizzen
bérház-lépcső alján sóhaj nyisszen
üres padlás család apa szisszen
Hetvenen innen, negyvenen túl,
repedt körömmel betonba túr;
ötszáz barna remény elinal,
szél dala búg, nincs más, ebihal
rebben pocsolyában, jégcsap szúr.
Tengelice, berkenye,
sudár ez a jegenye;
lehajlik a teteje,
tépi a szél ereje;
terhe alatt görnyed.
Barna kislány a fűben
virágot szed derűsen;
ina feszül igába,
piacolgat, hiába...
kutyának se kell!
Télszagú élet dermed sárba,
pendelyes gyermek kúszik várba;
lételem nélkül majd megbékül,
két keze kékül, lanyhul végül –
kis feje alatt forgács-párna.
Lódul a balta, zeng a kasza,
dől a fa, és rendre a szalma;
fekete gyémánt, aranyfolyó...
telve sok jóval a Földgolyó –
milliárd ember miért halna?
Tengerek álma forrong bús katlanban
nyugszik a felszín sír az élet mélyen
eltemetve őrzi fakó múltjában
reszket az elit harsog tiltott kéjen
feltámadás jön gyötrő morcos dalban.
2011. június 23-26.
0 Megjegyzések