Örökös Tavasz honol,
ahol egy fakószürke kút áll,
benne a víz oly lassan csorog,
az emlékek rögös útján.
Kút vízében én is fürdök,
valahol csak ábránd vagyok,
egy fáradt vándor szívébe,
talán nyomott hagyok.
Megérintesz, emlék marad,
mely lelkemben tovább él,
ha a pillanat tovaszalad,
az aranyló napfénynél.
Hisz amerre csak nézel,
ahová életedben lépsz,
olyan útra tévedsz,
hol lelked ereklyeként ég.
Egy emlék, egy nyom tőled,
egy relikvia, igaz kopott,
de csak a temetőben
hűlnek ki a nyomok.
0 Megjegyzések