A munkások szerették Szekerest.
Gyakran bejárt a bányába a gépeket ellenőrizni, na meg a munkásokkal, nemcsak a művezetőkön keresztül, hanem közvetlenül is akart találkozni. Így aztán alaposan megismerte a bányászok életét, mindennapi szokásaikat.
Tapasztalhatta, hogy ezek az egyszerű munkás emberek milyen őszinték és milyen becsületesek.
-Ha valaki őszinte bírálatot akar hallani, vagy éppen az üzemvezetés hibáiról akar tájékozódni, annak javaslom, hogy ezek közé az emberek közé menjen. De ne a lakásukra, ne is a kocsmába, hanem a bányába, a munkahelyükre – mondogatta gyakran Szekeres barátainak. –Mikor a műszak közepe táján kijönnek a szénfal mellől a fővágatra, ahol jobb a levegő, elfogyasztani az otthonról hozott zsíros kenyeret, szalonnát, vagy a változatosság kedvéért a konzervet, akkor nyilvánulnak meg a legőszintébben.
Egymástól nem félnek. Ha idegen ember kerül közéjük, azt rövid idő alatt kiismerik, maguk közé fogadják, vagy megvetik, kigúnyolják. Közöttük nem szabad fölényeskedni, megjátszani az okos vagy úri embert, de főleg nem szabad hazudni. A leghamarabb a hazugságra jönnek rá, s akkor, ezzel az emberrel már szóba sem állnak.
Szekeres a legjobban Kelemen Ernőt szerette. Ez az alacsony termetű, vékony, szikár ember volt a leghangoskodóbb, de egyben a legigazságosabb is.
Kelemen két elemit végzett. Valahányszor a nevét kellett leírnia, mindig megjegyezte: -Szívesebben megraknék két csille szenet, minthogy aláírjam a nevemet.
Könyvet, újságot nem olvasott, de állandóan hallgatta a rádiót és nézte a televíziót, így tájékozódott. Az irodai, vagyis a szellemi dolgozókat vasaltnadrágosoknak, aktatáskásoknak nevezte és ingyenélőknek tartotta.
Elmondta egyszer Szekeresnek, hogy nyolcan voltak testvérek. A felszabadulás előtt, summásként kereste kenyerét. Természetesen a summások csak nyáron dolgoztak. Télen kuglizott, kártyázott, hazardírozott s ha a bánya kinyitott és őt is felvették, akkor dolgozott. Ha nem dolgozhatott, a haldára járt szenet szedni, amit eladott és ebből pénzhez jutott a család.
-Tudja mérnök úr, amikor az első nap voltam a bányában, soha nem felejtem el, sírva mentem haza. Tudja, akkor még lovak húzták a csillét Az egyik bányász, aki a lovat hajtotta, kinyitotta a nyakában csüngő vászontarisznyáját, mely kukoricakenyérrel volt tele. Beleharapott a kenyérbe, rágni kezdte, de nem ízlett neki, kifordult a szájából a falat. A bányász felemelte a lófarkát és odavágta a kukoricakenyeret a ló fenekébe:
-Odavaló vagy te, nem az én gyomromba! – mondta s elkezdett zokogni. –Én is sírtam. Sírva mentem haza. Bizony abban az időben sokat szenvedtünk. A kukoricakenyér mindennapos ételünk volt. Én akkor is megmertem mondani az igazat, ezért a csendőrök jó néhányszor meg is vertek. Most is háborgok! De nem azért, mert nem tetszik nekem ez a rendszer, ez a társadalom, vagy a szocializmus. Tetszik ez nekem. Hiszen, ebben a társadalomban mindenkinek van munkája, mindenki dolgozhat. Ha valaki rendesen dolgozik, azt meg is fizetik. Én ezzel a mi rendszerünkkel nagyon is meg vagyok elégedve.
-Akkor miért háborog, Ernő? – kérdezte Szekeres.
-Miért?...Hát ezekre a kapzsi vezetőkre haragszom! Azt gondolja mérnök úr, hogy máshol is így van?... Azt gondolja, hogy más üzemnél is ennyit lopnak? …Ne higgye! Mit gondol, …ezek a vezetők miből építették a nagy házukat, meg a nyaralójukat, vagy a vadásztanyájukat? Miből vették a kocsijukat? Azt gondolja, hogy a sajátjukból?...Nem, mérnök úr! A miénkből! Abból, amit elloptak tőlünk! Én láttam, amikor a szakszervezeti titkár épített. Autóval vitték a deszkát a fatelepről, éjjel. Hát, ha nem lopták, akkor miért nem nappal szállították?...És mi miért nem kapunk deszkát a bánya fatelepéről? Na, meg ott van az igazgató vadásztanyája. Erről jobb, ha nem is szólok. Ezt is a bánya anyagából, a miénkből építették.
-Ernő!...Ha látta, miért nem jelentette be?
-Hogy miért nem?...Maga talán bejelentette volna?
-Igen!...Én be!
-Akkor, azt hiszem,…repülne is innen! Nekem családom van, mérnök úr! Nem akarok távol lenni tőlük. Nem akarok elmenni máshova dolgozni, ahonnan hetente csak egyszer jöhetek haza. Tudja, mérnök úr, ezeknek még a jóisten is barátjuk! Messze elér a kezük.
-Rendben van Ernő, de az igazságért valakinek áldozni is kell!
-Áldozni?...De miért pont nekem?...Teljesen úgy beszél, mint egy taknyos gyerek! Ha maga az én helyemben volna, áldozna?
-Igen! Áldoznék, Ernő! A magam helyén is áldoznék, ha szükség lenne rá.
-Szóval feljelentené akármelyik vezetőt, ha látná, hogy lop?
-Igen!...Feljelenteném, Ernő!
-És mit csinálna akkor, ha magát ültetnék le, nem a tolvajt?
-Ez nem lehet! Ilyen ma már nem fordulhat elő! Az igazságnak mindig győznie kell!
-Én már láttam, meg hallottam is olyan esetet, hogy azt az egyszerű melóst ültették le, aki bejelentette a vezetőt!
-No, de mégis csak kiderült, hogy nem ő a bűnös.
-Persze!...Néhány év múlva, amikor az illető már letöltötte a büntetését. Mondja, érdemes az igazságért, ártatlanul néhány évet ülni? Ki hiszi el utána, hogy az illető nem volt bűnös? Azt gondolja, hogy itt maga mellé állna valaki az igazában? Nézze, mérnök úr! Ha maga bejelentené a vezetőt, és mi látnánk, hogy az tényleg lopott, vagy csalt, azt gondolja, hogy elmennénk tanúskodni?...Nem!...Még akkor sem mennénk el, ha maga ezért bajba kerülne. Pedig szeretjük magát. Nem mennénk el, mert félnénk, hogy mi kerülünk bajba.
-Nézze, Ernő! Az igazságért bármilyen áldozatot érdemes hozni! De nemcsak érdemes, de kell is! Hiszen maga is elhiszi, hogy ártatlanul is szenvednek az emberek az igazságért. Hát ezeknek az embereknek kell segítenünk, hogy ne szenvedjenek ártatlanul! Mások, pedig ne hízzanak, ami zsírunkon! Azért kell segítenünk, hogy ne az ártatlanok, hanem a bűnösök bűnhődjenek! Azért kell segítenünk, hogy ne váljunk mi is cinkosokká!
-Én elhiszem! Lehet, hogy mások is. De segítünk –e ezzel az ártatlanokon? Ha mindenki úgy gondolkodna, mint maga, mérnök úr, ha nem irigykednének egymásra az emberek, ha nem félnénk áldozatot hozni az igazságért, ha nem hallgatnánk, akkor, amikor az igazság érdekében ordítanunk kellene, akkor talán másként lenne minden.
-Ugyan már, Ernő! Ez rajtunk múlik! Ha mindnyájan igazságot akarunk, meg igazságosan is élünk, akkor igazságos világot teremthetünk!
-Mit gondol, mérnök úr, miért nem dobnak ki senkit az irodaiak közül?...Annyian vannak már ott, hogy nem férnek egymástól, de nem küldenek el senkit, mert félnek. Félnek, hogy ha valakit elküldenének, az elárulná a piszkos dolgaikat. Ne féljen, maga is ilyen lesz, csak melegedjen meg itt egy kicsit. Nálunk még minden vezető meggazdagodott. Ha pénzt lát az ember, elveszti a fejét és feladja az elvét…
-Nem így van ez , Ernő egészen!
-Mit gondol, mérnök úr?...Miből rendezik ezek azt a sok bankettot?...Vagy azt hiszik, hogy mi ezt nem tudjuk?...Minden hónapban bankett van az irodában. Körülrajongják ilyenkor a titkárnőket, - mert feleségeiket ide nem viszik el – feleségüknek talán azt mondják, hogy termelési tanácskozás vagy értekezlet volt, esetleg sok a munka, túlórázni kell. Tudunk mi mindent! Mit gondol mérnök úr, az ő pénzükön csinálják ezt?...Dehogy az övéken, a mi pénzünkön isznak! Sokat mondják azt is, hogy a fizikai dolgozókat megbecsülik, hogy a fizikai dolgozó egyenrangú velük, de tavaly, amikor a fürdőt építették, a vezetőknek külön helyiséget csináltak. Az ő helyiségüket fehér csempével, meg fürdőkáddal látták el, mert ugye ők nem fürödhetnek együtt a koszos bányásszal. – Így háborgott és panaszkodott Kelemen nap, mint nap.
-Nekünk nem adnak tűzifát, a szenünk nem ég, amit a bányától kapunk, - mondta az egyik bányász, evés közben Szekeresnek – mert a javát elküldik azoknak a barátaiknak, akik a trösztben, vagy magasabb helyen dolgoznak. Kell az összeköttetés. Velünk nem törődnek. Fagyjunk meg! Dögöljünk meg, mert mi csak patkányok, piszkos bányászok vagyunk. Pedig a mi munkánkból élnek.
-Miért nem mondják el ezt a szakszervezeti gyűlésen?...Miért nekem mondják?...Én egyedül nem tudok magukon segíteni.
-Azért mondjuk magának mérnök úr, mert tudjuk, hogy maga nem köp be. Maga legalább meghallgatja azt, ami fáj nekünk. Mások nem hallgatnak meg. Ha a gyűlésen elmondjuk, azt válaszolják, hogy intézkednek. Aztán az intézkedést abban vesszük észre, hogy aki háborgott, vagy meg merte nekik mondani az igazságot, az még rossz szenet sem kap. Arról egyszerűen megfelejtkeznek szénküldéskor is, meg jutalomosztáskor is. Mindenhogy mi fizetünk rá.
-A múltkor ólat csináltam. – mondta a másik bányász. –Elmentem az igazgatóhoz hulladék deszkát kérni. Gondoltam van elég a bánya területén elszórva, összeszedtem volna. Hát mit gondol, mérnök úr, kaptam?...Azt mondta az igazgató, nem lehet…Igen, mert nem adtam neki pénzt. Nem kentem meg. Már ő is elfelejtette, hogy milyen a munka. Már nem becsüli a melóst. Pedig valamikor köztünk dolgozott. Már büdös lett neki a munka.
-Bizony – szólt bele a legöregebb – valamikor együtt toltuk a csillét az igazgatóval. Akkor még rendes ember volt. De már elfelejtette. Kocsival jár. Már a földre is alig akar lépni. Olyan kocsija van, mint egy miniszternek. Elfelejtett már bennünket, nem törődik velünk.
Kezdetben még nem merte, de később elmondta Szekeres az igazgatónak is a bányában hallottakat. Ahogy beszélt, az igazgató hírtelen meglepődött, aztán csak intett rá egyet.
-Tudod, ezek az emberek azért haragszanak ránk, mert mi nem dolgozunk, ahogy ők ezt mondani szokták. Ők a szellemi munkát , nem tartják munkának. Ingyenélőknek tartanak bennünket. Úgy is hívnak. Nem kell az ilyesmit komolyan venni! Azt gondolják, hogy mi tehetünk arról, hogy nehéz a munkájuk. A bányamunka az ilyen. A fáradtság miatt háborognak.
0 Megjegyzések