Érinthetetlen számomra az ég,
bár szárnyam a vízből kilátszik.
Megelőzöl, s ujjbegyeimre súgsz,
pecsét-szavakkal jelez ösvényem,
a természet csupasz ölelésében,
morzsátlan - fölsöpörted - tiszta.
Hisz fény rimánkodik hunyorgó
harmadik szemem előtt, engedj!
Vizes a szárnyam, egyre csak nő,
esőben érik, és mire megszárad,
göcsört-ágat küldesz, mennybéli
botot villámként; hajlott hátam
nem egyenesíheti ki: tér és idő.
*
Felhőtlen nappal, érinthetetlen.
Eget rengetőn angyalok, világos
kéken, zeneiségük ászana-imám.
Nyújtózó sejtek hadba szállnak,
felvonul sóhajaim repetitív árja,
mély hangok halkan, s hangtalan.
Kétszersült aszkéta testem fénye
hajlított íját Napba szúrja, közel
szeleken utazó, hempergő tudat.
Ős-vényre ír. Ugyanazt a világot
lágyan, hézagok nélkül szemlélő,
egység-hálót vonva az egészre.
Érintés kapuja kinyílik bennem.
Átadod, mint egy bölcs követ.
0 Megjegyzések