Kocsis Gabriella: Gyermekeimnek

Vártalak benneteket.
Riadtan, félőn nyitottátok
furcsán kék szemeteket.
Kis apró síró ráncos testetek,
karomba gyorsan megnyugvást leltetek.
Szívünk még egy ütemre lüktetett szüntelen,
elmondani még nem tudtam,
de életünk itt kívül néha küzdelem.
Első apró lépésetek,
még én vezettem apró kis kezetek.
Minden kimondott szónál ott kívántam lenni,
tudtam már mit adhatok, az néha semmi.
Repültek az évek.
Néha már olyan nagyon messze, tőlem távol éltek.
Sorsotok útján némán, keményen jártok,
nektek akartam adni az egész világot.