Hajrán Szilvia: Hold

(Vers Hervay Gizellának)

Emlékszel, akkor még a holdat sem hitted el,
csak makacsul hajtogattad, hogy emberkéz
formálta sárga gömb, mi két villanypózna
közé feszített dróton dülöng,
fájdalom szülte könnyek képei voltak verseid,
s a hasonlatok bennük sorok közt elvérző betűk,
mik megtörténtek egyszer egy éjszaka,
mikor a hokedlin ültél, s a tűz volt konyhád csillaga,
és a lobogó estében megcsókoltál egy ujjbegyet,
ami arcodról lopott el hálából minden szemet,
hogy többé ne sírhass, hogy halj meg émelygős szerelmesen,
kiszáradt torokkal, megdőlve egy villogó hófehér homlok előtt.

Hátad mögött felborzolt szőrű bánatok hallgatnak rólad azóta is,
sétálok ég alatt, karom egészen addig a régi holdig ér,
s az éjjel hegymagas póznái közt szaladok fel-alá,
feszíteni drótot, hogy életre keltsen egy hasonlat csak nekem,
hogy szólhass újra, hogy ujjal mutogass fel a fityegő holdra,
hogy szerethesd málló szájjal, élőn halottad, hogy aztán vakon,
kivájt szemekkel megtaláld megint az öröklét sírgödreit,
és ha valaki látott ma éjjel, köszönthetett egy Hervayt.