Kardos Kristóf: Peti vár a ház előtt télvíz idején

A fiú óriási robajjal zuhant be a lakás bejárati ajtaján. A szülei épp kártyáztak a nappaliban és csupán csak kinéztek gyerekük felé, hogy mitől döglik a légy. Megdöbbenésükre, azon kapták magukat - még a szemöldöküket is felhúzták és ez aztán ritkaság számba ment errefelé -, hogy a fiúk nem bír járni a nevetéstől, szinte paralízisbe ment át nála a hahota. A cipőit még ülve is alig bírta levenni. Beletelt jó kemény 5 másodpercbe míg ezt nyugtázták, lenyugodtak, visszatértek a römi partijukhoz és folytatták a beszélgetést. Majd Péter (így hívták ugyanis a nagy Őt) bejött a nappaliba és próbálta kézzel-lábbal elmutogatni, hogy mi történt vele, de egyre csak csűrte-csavarta a mozdulatokat, így még egy gyakorlott süket sem értette volna, mit akart mondani. Már annyira nevetett, hogy könnycseppjei zabolátlanul hullottak a perzsaszőnyegre, amit Ádázné nem nézett jó szemmel, de a férje megnyugtatta: "Majd felszárad". A fiú hagyta is, hiszen hiába magyarázott, ő is csak egy magyar volt, ázott és mint olyan, extra képességeknek híján tudta, hogy nem fogja tudni továbbadni a szükséges információkat.
Azzal fogta magát és elindult hát szobája felé, fel az emeletre.
Már majdnem felért, amikor megcsúszott a lépcsőn, amin valljuk be, elég nehéz elesni, hiszen ezt is szőrös szőnyeg borította. Na, dehát neki mégis sikerült. Még időben megmarkolta a fakorlátot.
Amikor felért, be akarta csukni maga mögött az ajtót, de eszébe jutott, hogy szomjas. És szomjasan nem lehet jóformán semmit sem csinálni, nem igaz? Kiment hát az emeleti fürdőszobába és eresztett magának egy kis vizet. Nem túl hideget, csak éppen hűvöset, ahogy szerette. Gondolta ír egy cetlit a szüleinek, nehogy zavarják őt reggelig, de rájött, hogy teljesen szükségtelen. Majd bement a szobájába, ráhuppant az ágyára és kivetette magát az ablakon.